Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.
Ülésnapok - 1939-50
588 Az országgyűlés képviselőházának 50. sen ki kell emelnem a magyar bíróságok joggyakorlatát s a legnagyobb melegséggel és lelkesedéssel kell beszélnem a magyar bíróságokról, amelyek a jogvédelmet kiépítették ós amelyek a magyar magántisztviselőnek jogot adtak, jogát megvédték, úgyhogy ebben a tekintetben a magyar bíróság hézagpótló, nagy, érdemes és gyönyörű munkát végzett szociális szempontból a szegény, elhagyott, ügyefogyott emberek érdekéiben. (Szabó Zoltán: Csak kötelességüket teljesítették!) Eírről nekem csak a legnagyobb enthuziaszmussal szabad beszélnem. Ez a magántisztviselői társadalom megérdemli tehát, hogy az ő jogviszonyait szabályozzák. Különösein felhívom az igen t. Ház figyelmét arra, hogy ez a magántisztviselői társadalom az adózás szempontjából is a leglehetetlenebb helyzetbe került. 1931-ben belhozták a magántisztviselő különadóját — csak egy évre. Egy év múlva azután állandósították és ez az adó azóta is változatlanul terheli őket. Ha uiesj méltóztatnak nézni a legutóbb megjelent adóstatisztikáit — ott van a Ház irományai között —, akkor kiderül, hogy a magántisztviselők alkalmazotti különadója 1937-ben 24 millió pengőt tett ki. A kereseti adó megint talán 18 millió pengő, úgyhogy ezek a (hatalmas adóterhek rendkívül lesújtják ezt a réteget. (Rupert Rezső: Végeredményben több adiót fizetnek, mint az egész magyar föld!) Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter korában megígérte az állandó javítást ebben a tekintetben. Az első javítás meg is történt, de azután ez a folyamat abbamaradt és azóta ebben az irányban megint semmi nem történik. A magántisztviselők különadója ma is fennáll és nekem azt kell mondanom, hogy ebben a szociális korszakban erre az igazságtalan, helytelen magántisztviselői különadóra nézve nem lehet más álláspont, mint az, hogy azt el kell törölni, annak nincs helye, az méltánytalan, igazságtalan és meg nem engedhető a magántisztviselői karral szemben. (Szabó Zoltán: Ezért nagy elismeréssel fognak adózni!) Nem hallom kérem, pedig nem vagyok még süket. Tessék kiabálni! (Szabó Zoltán: Azt nem szabadi!)' Elnök: Tessék folytatni, t. képviselő xír! Bródy Ernő: Különben —- azt hiszem — nem mulasztok el semmit, ha nem válaszolok erre a megjegyzésre. Én a magam részéről feltártam egyes kérdéseket és azokat a miniszter úr figyelmébe és jóakaratába ajánlottam. Hiszen a miniszter úr különösen a kereskedelemügyi tárca területén újonc, még alig volt ideje belemélyedni ezekbe a kérdésekbe és megtanulni ezeket a kérdéseket. Eeális érzékkel és jóakarattal azonban át lehet vészelni a bajokon és meg lehet előzni azokat. Én azt szeretném, ha a kereskedelemügyi tárca költségvetése valóban a kereskedelem érdekében és védelmében járna elől a magyar költségvetés keretében és miután ezt ebben a költségvetésben megvalósítva nem látom, a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés balfelől.) Elnök: Szólásra következik? vitéz Miskolczy Hugó jegyző: Gunde László. Elnök: Gunde László képviselő urat illeti a szó. Gunde László: T. Ház! Képviselővé történt megválasztásomkor egy atyai jóbarátom, aki ülése 1939 november lh-én, kedden. hosszú ideig volt tagja a parlamentnek, azzal bocsátott utamra, hogy egy félévig hallgatni kell a tárgyalásokat s ha azután az ember felszólal, lehetőleg kerülje a politikai témákat és inkább közgazdasági kérdésekkel foglalkozzék. Ezzel tulajdonképpen két célt szolgál. Az egyik az, hogy nem szerez politikai ellenfeleket, a másik pedig, hogy mivel a közgazdasági tómákhoz minél kevesebben értenek, ezért — mondjuk — egy bizonyos siker előlegeztetik. Én ezt az utóbbi kijelentést megcáfolom, mert a mai képviselőház összetétele valóban nem olyan már, mint régebben; ma igen sokan vannak itt közöttünk, akik közgazdasági kérdésekkel foglalkoznak. (Rupert Rezső: Na, de azért régebben talán egy kicsit többen és jobban foglalkoztak!) Hozzá kell tennem ehhez azt, hogy e mellett a két témakör mellett a mai időkben még rendkívüli fontossággal bir a szociális kérdések taglalása ós ezért méltóztassék megengedni, hogy legelőször is egy ilyen kérdéshez szóljak hozzá. Felszólalásom tárgya jelen esetben a Máv-nyugbéresek szomorú és sivár helyzete. Mélyen i Képviselőház! A költségvetés X. füzetének 2. címében és 2. fejezetében van szó a vasutasok nyugbéreseineik helyzetéről. Látjuk ebből, hogy 7508 az államvasutak nyugbéreseinek a száma, akiknek évi osszjárandósága kereken 5,114.000 pengő. Ha ezeket a számadatokat elosztjuk, kijön, hogy átlagban alig nyomorúságos havi 55 pengő ezeknek az emberéknek a tiszteletdíja, ilíetve nyugbére; ez a nyomorúságos 55 pengő volna hivatva élet; szintjüket fenntartani. Ezek az államvasuti nyugbéresek mind itt a pestkörnyéki falvakban Iáiknak és épipen ezért sivár helyzetük révén ki vannak téve a legszélsőségesebb, szélsőjobb és szélsőbaloldali demagógia korteseszközeineik. Én úgy érzem, t. Ház, hogy kötelesség giünk egy társadalmi népréteget megsegíteni akkor, amikor néhány százezer pengővel ennek a hétezer állami nyugbéresnek helyzetén javítani lehet. Nem kérnek ők fantasztikus dolgokat, csak azt kérik, hogy szüntessék meg rájuk nézve a levonást, illetve, hogy állítsuk vissza azt a helyzetet, amelyben azelőtt voltak, mert ezeknél a kategóriáknál a 12 vagy 15% levonás esetleg a létfenntartás legfontosabb eszközeit vonja el. Az a véleményem, t Képviselőház, — és ezt a kérelmemet a kereskedelemügyi miniszter úr ő nagyméltósága elé is terjesztem — hogy próbáljuk meg talán ezt a 200.000 pengőt is — csak ennyiről van szó — még valahogyan betenni a költségvetésbe: ha az ideibe már nem lehetséges, akkor legalább a jövőre nézve legyen ez intő példa. Nem lehet általánosságban arra hivatkozni, hogy az egész vonalon meg kellene adni a tisztviselőknek a levonást, hanem kezdjük először a legszegényebb, a legszerencsétlenebb néprétegnél. Ha ezt a kérdést elintéztük, akkor kerülhet majd sor a továbbiakra. Még mellékesen me»- kell említenem, hogy nagyon sérelmezi ez a társadalmi osztály azt, hogy a vasúti díj kedvezményeiket is elvonták tőlük. Erre nézve csak azt kérik, hogy adassék meg nekik legalább az a díjkedvezmény, amelyet tényleges szolgálati idejük alatt élvezték. Én nem vagyok híve általában, véve a vasúti utazási díjkedvezmény éknek. Egy alkalommal, azt hiszem, Békéscsabára utaztam és egy nagy vasúti Pullmann-kocsiban az utetsember unalmából megnéztem, hogy hány ember utazik rendes jeggyel; azt láttam, hogy a nagy Pullmann-kocsiban, ahol 30 utas volt, én voltam az