Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.
Ülésnapok - 1939-50
580 Áz országgyűlés képviselőházának 50. cipőre vau szüksége, hiába niegy a pestszenterzsébeti cipészhez, a legtöbb esetben nem tudja kiszolgálni, mert neki nem adtak megfelelő bőrt. (Egy hang a szélsőbaloldalon; Ez igaz!) Az illetőnek be kell jönnie ide Budapestre és itt, Budapesten kell cipőt csináltatnia. Nem nagy jelentőségű dolog ez és répa-' rábiljs, de éppen ez a szempont indít engem arra, hogy megkérjem a miniszter urat, méltóztassék lehetővé tenni, hogy ebben az elosztó bizottságban, amelynek módszere szerintem helyes, a kisipari és kiskereskedelmi érdekeltség is képviselve legyen, hogy ők ott a nagyokkal szemben — már amennyire lehetséges, a kis tengeri pisztrángnak a nagy cápával szemben megvédenie érdekeit — mégis valahogyan meg tudják védeni érdekeiket. T. Képviselőház! Az igen t. kereskedelemügyi miniszter úrnak legnehezebb munkája a Külkereskedelmi Hivatal időszerű átszervezése lesz. Ez az intézmény erősen túlméretezett. Két négyemeletes palota a pincétől a padlásig tele van lázasan szorgoskodó emberekkel. Én valamennyire ismerem a külföldi államokat és merem állítani, hogy Angliában és Hollandiában, ebben a két nagyon erősen kereskedelmi országban együttvéve nincs ekkorára méretezett hivatalos külkereskedelmi apparátus, mint nálunk. Ha megnézzük az eredményt, akkor az ember egyszerűen megdöbben. 1929-ben a kivitel 1038 millió pengőt tett ki, a behozatal 1063 millió pengőt. A gazdasági válság hatása alatt fokozatos visszaesés következett be mind a kivitelnél, mind a behozatalnál. A mélypont 1931-ben következett be, amikor a kivitel 334 millió pengőre rúgott, a behozatal pedig 328 millió pengőt tett ki, amivel akkor nagyon büszkélkedtünk, hogy ime, sikerült a behozatalt a kivitel alá nyomni. A sok szerteágazó érdekképviseletből azután kialakult a Külkereskedelmi Hivatal és megkezdte tevékenységét. Én, akinek rengeteg lótni-íutnivalóm volt a kereskedők és iparosok érdekében a Külkereskedelmi Hivatalban, mondhatom, hogy az a lázas tétlenség, amely ebben a hivatalban folyt, főképpen azért volt, mert túl volt méretezve személy szerint is, rengeteg emberen ment keresztül egy akta, mind igazolni akarta és akarja a létjogosultságát. Egy kissé tréfás példát hozok fel arra, hogy egy egyszerű kis behozatali okmány hány emberen ment keresztül. A zsidóknak az őszi ünnepeken szükségük van eszrágra, pálmaágra és mirtuszra. Minden esztendőben néhány pengőt tesz ez ki, nem sok az egész, hiszen ma már a zsidók sem mind vallásosak és nem mindegyik vesz eszrágot és pálmaágat, szóval az egész behozatal mindössze öt kosárravalót tesz ki. Csekélység tehát az egész, de a Külkereskedelmi Hivatalban külön intézték a citrom, tehát az eszrág, külön a pálmaág és külön a mirtusz behozatalát és tizenöt íróasztalon ment keresztül az ügy. Azt hiszem, nincs szükség arra, hogy ilyen túlméretezett apparátussal érjük el azt, amit anélkül is el lehet érni, hiszen akármilyen erős munka folyik is a Külkereskedelmi Hivatalban, az eredmény mégis csak az, hogy a kivitel 1937-ben 558 millió pengőt tett ki, 1938ban pedig visszaesett 521 millió pengőre, tehát még mindig csak a fele az 1929. évi kivitelnek. Én mint egyszerű ember, azt kérdem most magamtól: mekkorára kell hát ennek a korallszigetnek fejlődnie, hogy elérjük az 1929. ülése 1939 november 1-k-én, kedden. évi kivitelt. Az a meggyőződésem, hogy ha nem lenne ez a közbeiktatott szerv, akkor a kereskedők maguk is megtalálták volna a kivitel módját, legfeljebb nem helyezkedett volna el annyi ember hivatalban, hanem a kereskedők kapták volna a pénzt és a pénzügyminiszter úr nagyon könnyen élvtette volna tőlük, mint ahogyan a jó gazda a szorgalmas méhektől elveszi a mézet, bár itt nem sok mézet lehet elvenni, mert amit keresnek, azt nagyon is felemésztik a költségek. Azt, hogy mennyire téves úton jár a Külkereskedelmi Hivatal, még egy példával vagyok bátor igazolni. Lisztet nem visznek ki tőlünk, csak búzát és bár itt-ott történtek Próbálkozások arra, hogy talán vennének tőlünk lisztet is, ezek a próbálkozások nem sikerültek. Ezzel szemben látjuk, hogy Jugoszlávia keményen megköti magát és azt mondja: én pedigbúzát nem adok, nekem szükségem van a korpára, ha akartok kaphattok lisztet, kaphattok őrleményeket és tésztát, de búzát nem adok. Jugoszlávia azért csinálja ezt, mert fejleszteni akarja a malomiparát. Nekünk a leghatalmasabb malomiparunk volt, óriási tömegű munkást foglalkoztatott és nagyszerűen fejlődött a magyar malomipar és mi büszkék voltunk, ha egy külföldinek megmutathattuk ezt a hatalmas, nagy malomipart. Ez a hajdan virágzó ipar most teljesen a földön fekszik, a lisztkivitel egészen minimális, ezzel szemben azonban mint amikor az ember felvágja ereit és kiereszti vérét, úgy eresztjük ki innen a búzát. A gazdaközönség, amint a túloldalról hallom sír, hogy milyen drága a korpa s hogy nem fizseti ki magát a tejtermelés. Hát persze, hogy drága a,korpa, hiszen a liszt jórészét kiviszik, kevés fogy el Magyarországon, így kevés a korpa, az ára pedig így a kereskedelem törvényei szerint emelkedik. Kérem tehát a miniszter urat, szánjon egy órát ennek a kérdésnek a tanulmányozásaira. Nem mondom, hogy vissza tudjuk állítani a malomipar régi fényét, annyit azonban merek állítani, hogy ha a mai megszorult helyzetben azt fogjuk mondani búzavásárlóinknak, hogy búzát pedig* nem adunk, hanem csak lisztet, akikor a malmok ismét őrölni kezdenek, a korpa itt marad, tehát olcsóbbá és könnyebbé válik a tejtermelés, akinek pedig- szüksége van rá, a^z meg fogja venni a lisztet is. (Helyeslés a középen. — Rupert Rezső: A munkások keresni fognak!) Külkereskedelmi politikánk nyakló nélkül eresztett ki mindent, minden meggondolás nélkül; így például óriási mennyiségű tojást halmoztak fel Londonban és akkor dobták a piacra, amikor a legalacsonyabb volt a tojás ára. Ha áz idő megengedné, beszélhetnék arról az újabb, közgazdaságilag olyan nagyszerűen alátámasztott Abschőpfung politikáról — német szót használok, mert nem akarok magyar szót ezíiel a csúnya dologgal komprommittálni — amelyről senki nem tudja, hogy hogyan, milyen homokba folyt el. Azt mondják keresztény és nemzeti célokra. Hát, étn nem látok semmiféle keresztény és nemzeti célt, ellenben látom azt, hogy a Külkereskedelmi Hivatal nagyszerű donációkat osztogat. Az afrikot például nem a Kárpitosok Szövetkezete kapja, amint hinné az ember, hiszen az urak olyan nagyon beszélnek itt a szövetkezetekről, hanem egy nagyszerű összeköttetésekkel bíró igen előkelő hölgy, — méltóztassék elmenni az Arany János utcába, ott van az üzlete — aki pedig afrikkal soha életében nem