Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-49

Az országgyűlés képviselőházának U9. ülése 1939 november 10-én, pénteken. 571 hogy a magyar orvosi kar az összeomlás óta — mert azelőtt, a háború alatt és a háború előtt a szabadkőműves nemzetközi eszmék melegágya volt — úgy alakult, hogy amikor megalapították a Magyar Orvosok Nemzeti egyesületét, bevitték abba a keresztény szellemet és ma a keresztény orvosi kar mintaképe a keresztény etikának és a keresztény világfelfogásnak. Nagyon kérem, mondja* meg, — talán kapok is a miniszter úrtól vagy bárkitől felvilágosítást — milyen politikát visznek be oda a Máv.-kórházba? (BfíU hang a jobboldalon: Keresztényt!) Mélyen t. Képviselőház! Örülök annak, amit a honvédelmi .miniszter úr beszédében kifejtett, hogy az utak építésébe a honvédelmi kormányzat is beleszól; mert a régi liberális időkben — emlékszem — ilyen találós kérdéseket adtak fel például: mondd meg, hogy ki ott a főispán és én berajzolom a térképbe az utakat; a másik pedig azt mondta: mondd meg, hol vannak az utak és én megmondom, hogy ki a főispán. (Derültség.) Hála Istennek, ezek az idők elmúltak; elmúltak azok az idők, amikor politikai választások eredményét vagy egyebeket jutalmaztak utakkal a régi liberális korszakban. Ma már csak a gazdasági élet és mindenekelőtt a hadi szempontok, a stratégiai szempontok lehetnek a mérvadók. Nem is kételkedem benne, hogy jelenleg így van, mert kétségbe kellene esnem, ha a régi liberális korszakot látnám ismét felvirradni. Az igen t. miniszter úrnak szíves figyelmébe ajánlom, — és ezt már pártpolitikán felülállva tényleg, mint vallásos, hitvalló keresztény ember kérem — hogy a teljes vasárnapi munkaszünetet minél előbb méltóztassék megvalósítani. (Helyeslés a jobboldalon.) A vasárnapot szenteljük Istennek. Hat napot dolgozunk, a hetedik az Uré! (Helyeslés és taps a jobboldalon.) Mélyen t. Képviselőház! Nem akarom a t. Ház szíves türelmét hosszasabban igénybevenni, de annyit mégis el kell mondanom, hogy tulajdonképpen honnan ered az a mondás, hogy a magyar ember nem való kereskedőnek, hogy a magyar ember nem válik be mint kereskedő, (Egy hang jobbfelől: A zsidók mondják!) nem prosperál, nem boldogul úgy, mint a zsidó. Boldogemlékű szellemi vezérem, akinek müvei a legkedvesebb olvasmányaim, Prohászka Ottokár megfelel erre, amikor egy kérdést tesz fel és azt mondja: adva van két kutya, az egyik húsz méteres pórázon van, '

f a másik, mondjuk, ötven méteresen; kérdem én, melyik fog több csontot, koncot összeszedni, az-e, amelyik húsz méteres pórázon van, vagy az, amelyik ötven méteresen? Melyik szerez többet, az-e akinek — az evangélium alánján állva — szűkebb a lelkiismerete s nem olyan tág, mint a másiké, vagy a másik? A tág lelkiismeret tette azt, hogy az a másik faj könynyebben boldogult, mert számadásaiban könynyebben túltette magát a lelkiismereten, tágabb volt a lelkiismerete- (Egy hang jobbfelől: Nem voltak lelki gátlásai!) Mi csak húsz mé térre voltunk, az pedig ötven vagy száz méterre vagy legtöbbször nyakló nélkül csinálta az üzletet. Mélyen t. Képviselőház! Mondom, nem akarom a Ház türelmét már tovább igénybevenni. (Halljuk.* Halljuk!) A magyar kiskereskedelem megsegítése addig, amíg az ország társadalma vele szemben megteszi a kötelességét, azáltal is elősegíthető, ha megfelelő hitelt kap az a kiskereskedő. A hitelellátás a mi felfogásunk szerint állami feladat, mért a pénz éppen olyan portéka, mint a szivar; ha azt ki lehet a trafikban osztani, akkor éppúgy ki lehet osztani a hiteleket is megfelelő szervek útján. Igenis, a nemzetnek tudnia kell, hogyan sáfárkodnak a pénzével, mert vegyék tudomásul, hogy zsidó pénz nincs, a pénz; mind a magyar verejtéknek a gyümölcse! (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Az államnak tehát mindent tudnia kell. Eddig a hitelelosztásnál nem nagyon néztünk a kártyák mögé, nem nagyon néztünk bele a könyvekbe és így nagyon természetes, — én nem is ütközöm meg ezen, természetesnek találom — hogy a faji összetartózandóság érzete bizonyos kedvezményekben részesítette azokat, akik azzal a bankigazgatóval, vagy üzleti vezetővel, mondjuk, lelki, faji kapcsolatban voltak. Mi tehát a lényeg? Szövetkezeteink, a hitelszövetkezetek, ipari szövetkezetek, pénzintézetek útján juttassuk olcsó hitelhez a keresztény kiskereskedelmet, hogy a versenyt fel tudja venni, annál is inkább, mert egyes kartelvezérek különbséget tesznek már az árak kalkulálásánál is. (Egy hang a középen: így van!) Jöttek hozzám keresztény kiskereskedők azzal, hogy a szomszéd zsidó kereskedő olcsóbban, hosszabb hitelre kapja a portékát. (Közi-Horváth József: Különösen a fiatalokat, a nemzeti önállósítási alapból részesülteket rövidítik meg!) Én már családi tradícióimnál fogva száz százalékig szövetkezeti ember voltam, vagyok és maradok és nagyon helyesnek tartom, úgyszólván állami feladatnak tekintem a szövetkezetek legmesszebbmenő támogatását. Nem szeretném azonban, ha egyik-másik helyen, ahol nincs szükség erre a bizonyos árkiegyenlítő momentumra, a keresztény^ kiskereskedelem érdekei veszélyeztetve lennének a szövetkezet hatalmas, nagy, terebélyes fája által. (Közi-Horváth József: A Hangya néhol megteszi, sajnos, már is!) Itt nincs más teendő, mint az, hogy a szövetkezeti vezetők üljenek össze a kereskedelemügyi miniszter úrral, vegyék elő a térképet és a statisztikai adatok alapján állapítsák meg, hova kell kiküldeni a poloskairtó Hangyát és ihol van már megfelelő keresztény kiskereskedelem. Ezt a kiskereskedelmet igenis, a legmesszebbmenőén támogatni kell. Én csak az elismerés hangján szólhatok arról a munkáról, amelyet a szövetkezetek a gabonaértékesítés terén véghezvittek. Hiszen egy életen át mást sem tettünk itt a Házban, mint mindig kifogásoltuk — a régi Nagyatádihívek közül itt van Mayer János igen t. barátom, ő is megmondhatja — a gabonaértékesítés akkori állapotát és kérdeztük, hogy mi lesz a magyar gabonakereskedelemmel. Az a becsületes magyar elvégezte a világ legnehezebb munkáját, kitermelte számunkra a mindennapi életet és amikor eladásra került a sor, akkor nem ő vágta zsebre a hasznot, hanem úgy adta a gabonát, ahogy kellett. Mert ha bemegyek egy üzletbe, ott azt mondják: ez a pár (harisnya két pengő, ez a kalap nyolc pengő, stb. Itt tehát a kereskedő mondja meg az árat. Csak az az egyszerű falusi ember nem szabhatta meg az árat, mert amikor bevitte azt a pár zsák búzáját a piacra, akkor ott mások mondták meg neki, hogy ennyit adunk érte. Ezeken az állapotokon is segített nagyban és egészben az, hogy a Futura az ország minden részén felvette már a harcot azokkal a keres-