Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-48

520 Áz országgyűlés képviselőházának A8. gyök, hogy mutatkozik. Ez laktanyák, barakok, menhelyek, óvóhelyek, kisebb-nagyobb katonai intézetek építkezését szolgálja, szóval minden olyan épületét, amely ebbe a fogalomba belefér. Ez mind olyan beruházás, amelynél jobb, gazdagabb beruházást elképzelni sem tudok. A magam részéről szinte sóhajtva kell azt mondanom, nagyon igaz az, hogy a mi népünk szereti honvédségét és nagyon vágyik a közelsége után. Erre van nekean egy boldog és fájdalmas példám. Pár órával ezelőtt kaptam az én pátriámnak, Szarvas község, elöljáróságának íizt a levelét, amelyben valósággal könyörög, hogy próbáljak én m megtenni mindent, hogy a drága honvédségből Nagy-Magyarország történelmi közepe, Szarvas is kapjon valamit, valami honvódintézményt, laktanyát. NagyMagyarország történelmi közepén nemsokára egy emlékmű kerül felavatsára, amelyen az a büszke jelmondat áll, hogy: »Itt volt, itt lesz!« Gyönyörű természetadta háttere lesz: a három Kőrös, egy nagyon szép park, az Alföld egyik legszebb vidéke és még sem vagyunk vele boldogok, mert annak a vidéknek mentalitása azt mondja, hogy annak az emlékműnek, amely Nagy-Magyarország közepén áll, egyetlen gyönyörű ftiáttere lehet csak, ez pedig egy honvédlaktanya. Mély tisztelettel azzal a kérelemmel fordulok tehát a honvédelmi miniszter úrhoz, hogy annakidején sziveskedjék Nagy-Magyarország történelmi közepére is gondolni és méltóztassék ott, ahol a hadak lítján újra és újra elvéreztek a magyarok és jöttek a helyükbe svábok, tótok, de megmagyarosodtak, vagy ha nem akartak megmagyarosodni, akkor megmagyarosítottuk őket, akkor ezen a mindig újra ós újra éledő és megmagyarosodó vidéken jlyen honvédségi végvárakat építeni. Ma még a kényszierhatárok miatt nincs ott Magyarország közepe, de ezeknek a honvédvégváraknak a segítségével egykor mi is boldogan hivatkozhatunk rá, hogy újból Nagy-Magyarország közepe vagyunk. Az a föld úgy lesz monumentálissá, ha ismétlem, a drága honvédség intézményeiből mi is kapunk valamit. Továbbmegyek a felszerelés kérdésére. Emlékezzünk vissza, hogy mennyire megütötte mindnyájunk szívét, amikor tavaly azt hallottuk, hogy (honvédségünk egyrésze didereg. Szegény kocsisokat, kubikosokat tudok, akik odamentek a nadrágos emberhez és megkérdezték, uram, igaz-e azi, hogy a mi honvédségünk fázik, mert nem futja a költségvetésből pokrócra? Mert ha ez igaz, [uram, nekem van két pokrócom és szívesen adok egyet. Hová lehet elküldeni? Bevallom, magam is azt mondtam, hogy nálam a háznál tíz pokróc van, de nyolcat odaadok erre a célra. Most boldog vagyok, hogy már nem tartunk ott, hogy olyan gondolátokkal kelljen foglalkoznunk, hogy a szerény, fázó, önfeláldozó hős honvédség részére nekünk, a polgári társadalomnak kell pokrócot küldenünk. A felszerelés kérdése szintén azok közé a kérdések közé tartozik, amelyekért semmi áldozatot nem lehet sajnálni. Csak biztatni lehet a honvédelmi miniszter urat, hogy ennek a hős honvédségnek két kézzel adjon meg mindent, amit annak jó felszerelése megkíván. A költségvetésben szerepel egy szerény szóban a repülőterek építésének kérése. (Meskó Zoltán; Most már ne Szarvasra vigye, Szolnokba is kell egy! — Derültség. — Elnök csendet.) Nem kívánom, hogy ez is Szarvasra kerüljön. Nagyon boldog vagyok azonban, amiülése 1939 november 9-én, csütörtökön. kor olvashatom, hogy a Kormányzó Űr Ö főméltósága a maga gyönyörű beszédében menynyibe a nemzet lelkét fejezte ki, amikor a repülőkhöz szólt és azt mondta, hogy (olvassa): >>A magyar repülők első harca mindnyájunkat büszkeséggel ós boldogsággal töltött el. Megvagyok győződve, hogy ugyanMyau leküzdhetetlen éles kardja lesztek a hazának, mint a. íöldön a gyalogság vagy a lóháton küzdő bajtársaitok.«_Én a magam részéről szintén tisztelettel hajtom meg az elismerés lobogóját az iglói hős magyar repülők előtt, akik rövid ideig tapló fegyverténykedésükkel a világ első repülői közé emelkedtek. Erre semmi kiadást nem sajnálok. Elérkeztem most egy kérdéshez, amely fájdalmas sebe a honvédelmi tárca költségvetésének. Ez pedig a rokkantkérdés. E kérdésben kétféle felfogás dominál. Az egyik hitelezői viszonyt lát a rokkant és az állam között s a kártalanítási szempontot véve figyelemlbe, úgy gondolja, nogy &.z a rokkant az állam hitelezőjévé lett s az állam őt kártalanítani tartozik az elszenvedett kárért. Ennek a felfogásnak hívei Németország és Franciaország. Van egy másik felfogás, amely szerint segélyezni kell azt, aki kárt szenvedett. Ezt a felfogást többnyire a legyőzött államok vallják és ehhex a felfogáshoz csatlakozott — Ihászén nem is volt más választása — Magyarország is. Magától értetődik, hogy az első felfogás valahogyan méltóbb a hadigondozottak tiszteletreméltó és sokat szenvedett táborához, mert hiszen így nem adományt, nem segélyt adunk nekik, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) hanem elismerjük azt, hogy ők a nemzetnek oly nagy szolgálatokat tettek, hogy ne ők legyenek lekötelezve a segélyért, hanem mi hajlunk meg mélyen és (hódolattal előttük, mert mi és a mi ivadékaink vagyunk nekik örökidőkre lekötelezve, mert ők a legdrágábbat: az életet, a testi épséget adták ezért a hazáért. A hitelezők tehát ők, nem mi. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A rossz anyagi viszonyok azonban nem engedték meg ennek a felfogásnak érvényesítését. Csak vissza kell emlékeznünk az inflációs időkre, amikor valami — bocsánatot kérek, nem tudom másként kifejezni magam — nyavalyás pacifista álláspont kerekedett felül és ez magával rántotta — hogy úgy mondjam — a rokkantak érdekeit is. A szegény rokkantakban nem látott ez a társadalom semmi mást, mint egy nyomortársat, ráadásul olyan nyomortársat, akit neki, a társadalomnak kell eltartania. Megfeledkeztek arról, hogy a rokkantak mit áldoztak. Ez az álláspont később nem tudott kievickélni sajátmagálból és a szegény rokkant sohasem tudott többé arra a piedesztálra emelkedni, amelyre egy belőlük nemzeti kultuszt jogosan űző győztes államban emelkedhettek. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Fájdalmas dolog, hogy idehozom, de kénytelen vagyok vele egyrészt a lelkiismeretes együttérzésnél fogva, másrészt pedig azért, mert a Hadirokkantak Országos Nemzeti Szövetsége megtisztelt azzal a bizalmával, egyenesen, országosan felkértek rá, hogy én is tartsam ébren ezt a kérdést, mutassam meg az ő fájó sebeiket, mutassak rá ismételten és ismételten arra, hogy bár történnek részietíntézkedések, de generálisan még mindig nincsen rendezve az ő ügyük. Én, t. Ház, a rokkantak nevében a legmélyebb tisztelettel és köszönettel adózom a honvédelmi miniszter lírnak, akinél többet aligha tett valaki még Magyar,,.rit«tftfiHaii(hi,