Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-42

Az országgyűlés képviselőházának U2, i ellenzéki oldalról, vagy bármely kritikai oldalról, nem tagadhatjuk meg ettől a lépéstől és ettől a törvényjavaslattól a komoly megoldásra való törekvés jogosultságát. T. Ház! Mik egy ilyen kérdés gyakorlati megoldásának határai? Az egyik oldalon a rendelkezésre álló földmennyiség, a másik oldalon a nincstelenek tömege. A kettő azonban nem olyan tényező, amelyet elméleti pontossággal, objektíven minden időben és korban egyformán határozhatnánk meg. Magyarországon a mezőgazdasági népességnek négyzetkilométerenként való 53-as népsűrűsége és a nyugati mezőgazdasági országokban, Franciaországban és Dániában a 30—40-es népsűrűség természetesen a problémának más-más megoldását teszi szükségessé és egészen más lehetőségeket rejt magában. Az 53-as mezőgazdasági népsűrűség Magyarországon azt jelenti, hogy az egy emberre eső terület, — ha csak mechanikusan nézem ezt a kérdést és ebben a mechanizmusban milliók sorsa és problémája rejlik — Magyarországon az 53-as népsűrűség mellett alig három hold, a nyugati, mezőgazdaságinak is nevezhető országokban tehát, Franciaországban és Dániában pedig négy-öt hold esik egy emberre. Természetes, hogy ez a lehetőség ott a gazdálkodásnak és egyéni boldogulásnak, — eltekintve az ottani fejlettebb, egyéb gazdasági vonatkozásoktól — egészen más lehetőségeket biztosít, mint itt nálunk. A magyar probléma megoldása, akárhogy fogjuk is meg és akárhogy nézzük is, akár másfélmillió holdat veszek, akár többet, kétségtelenül végeredményben nem tökéletes megoldás, nem olyan megoldás, amely ebben az országban az ország többmilliónyi tömegének olyan nyugodt megélhetést biztosítana, amelyen túl már több kívánság nincsen. Ezt ne várjuk tőle, mert ez nem fog bekövetkezni, ilyen lehetőség nincsen. (Paczolay György: Tehát maradjanak cselédek?) Dehogy maradjanak cselédek. T. képviselőtársam nem ismeri felfogásomat ebben a kérdésben. Ha végighallgat, talán látni fogja, hogy én igenis, szükségesnek tartom ennek a kérdésnek a megoldását. Csak arra mutatok rá, hogy ennek a kérdésnek mai megoldása sem fogja a nyugalmat meghozni. (Bodor Márton: Biztos, hogy nem! - Zaj.) A mai kor nemcsak a földkérdésben, hanem társadalmi vonatkozásaiban is, a politikai és szellemi áramlatoknak hullámzása és kialakulása terén, átmenetnek látszik. Ahogy a reneszánsz kor volt, ahogy 48-as kor is volt, ez a mai kor is szellemi és anyagi életformáiban új lehetőségek, új kialakulás felé mutat. A kollektív gondolat az, amely ma valahogy uralkodik az országokon. De én szeretnék rámutatni arra, hogy én mit értek kollektív gondolat alatt és mit látok abban, amikor a kollektív gondolat már súrolja a kommunizmus fogalmát, amitől, azt hiszem, mindnyájan tartózkodni akarunk, akik a magántulajdon alapján állunk. A kollektivizmust és a kollektív fogalmat abban az értelemben, hogy a magántulajdon álláspontján vagyok, de hogy ez a magántulajdon sohasem lehet akadálya annak, hogy a köz érdeke érvényesüljön, (Úgy van! Ügy van! •— Taps jobbfelől.) én is elfogadom. De szükségesnek tartom, hogy ez a kollektív gondolat ne csapjon át a kommunista gondolatba. Amikor én ennek a mai kornak hullámzó társadalmi helyzetét nézem, — s éppen ebből a szempontúé 1939 október 20-án, pénteken. 371 hói nézem ezt a törvényjavaslatot is — és amikor rámutattam arra, hogy az ebben a törvényjavaslatban foglalt megoldás nem fog ideális állapotokat teremteni, akkor nem térhetek ki a megállapítás alől, hogy itt van szinte az utolsó alkalom, hogy az egyéni, független magántulajdon • alapján álló emberek milliós tömegét odavigyük abba a táborba, amely a kollektivitás gondolatát abban az értelemben fogja fel, ahogyan én értelmezem. Ha 1848-ban az akkori átalakulás mellett a nemesség megritkult és gyér sorait szükséges volt megerősíteni a jobbágyság tömegeivel, azáltal, hogy annak millióit — ahogyan akkor szokták mondani — belevonták az alkotmány sáncaiba, akkor én azt gondolom, hogy Európának ebben a mai társadalmi helyzetében éppen az utolsó idejét éljük annak, hogy a magyar nép nincstelen tömegeit bevonjuk a tulajdonosok sorába és ezen keresztül, ezek bevonásával erősítsük meg azt a tábort, amely a régi magántulajdoni felfogás mellett és a mostani társadalmi rendszer felfogása mellett, de igenis ennek haladó megjavítása mellett is foglal állást. T. Ház! Ha egyéni szempontból nézem a javaslatot, ismételnem kell azt, hogy ez a javaslat csak nagyon kevéssé fogja kielégíteni éppen a jövőben mutatkozó egyéni szükségleteket, tudniillik — úgy értem — az egyénnek a kultúra haladása következtében növekvő egyéni igényeit. Egyik képviselőtársam éppen a napokban mondott erre külföldi vonatkozásban egy érdekes példát, amely azonban nemcsak példa, hanem ma már elharapódzó és szinte általános jelenség. Ez a példa úgy szól, hogy egy külföldi helyen, — nem akarom az országot megmondani, mert hiszen ez minden országban megtörténhetik — egy fodrász üzlet tulajdonosától, amely fodrászüzlettel minden évben felszokott keresni, azt kérdezte illető képviselőtársunk: »Hogy van, barátom 1« Erre azt felelte a fodrász: »Nagyon rosszul. Tíz év óta tetszik engem ismerni, de jövőre már nem tetszik engem itt találni«. »Miért?« —• kérdi tőle képviselőtársunk. — » Azért, kérem, mert az én segédemnek előírás szerint 200 pengő havi keresete, havi jövedelme van, ez a minimális minálunk«, ~pengőben mondom, jóllehet nem Magyarországon történt ez az eset — »de én nem tudok 200 pengőt megkeresni, én örülök, ha havonta megkeresek 170 pengőt; fel fogom tehát adni évtizedes egyéni üzletemet és én is el fogok menni segédnek«. T. Ház! A magyar tömeg ma még ragaszkodik az önálló életformához, a kisbirtokformához, amely — amint erre rá akartam mutatni — sokszor csak szerény kenyeret biztosít neki. Ezt az alkalmat kell még megragadnunk, hogy a magyar népnek az önállósághoz, függetlenséghez, szabad gazdálkodáshoz ragaszkodó tömegeit földdel lássuk el, függetlenné és önállóvá tegyük, hogy el ne következzék az az idő, amikor a magyar ember is megunja ezt a függetlenséget, ezt a szabadságot, ezt a gazdasági értelemben nehéz szabadságot, amely reá nézve gondot, terhet, sokszor talán nélkülözést is fog jelenteni, és el akar majd menni gyárba bérmunkásnak, városba, ahova törekszik ez a réteg sok helyen külföldön is. T. Ház! Ha én most ennek a törvényjavaslatnak a kereteit és azt, hogy vájjon ezzel a magyar földbirtokpolitika lezárult-e vagy nem, ezen a szemüvegen keresztül nézem, akkor azt kell mondanom, hogy a megítélés más ma, 57*