Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-32

Az országgyűlés képviselőházának 32. \ amelyik a magyar nyelvet, ezt a zsidóik által tenyeres-talpas nyelvnek nevezett nyelvet megőrizte, amíg az urak latinul és németül beszéltek. Ézelknek a földnúveseknek a családjai voltak a legjobban megcsalatottjai a világháborúnak. Emlékezzünk vissza a vitézségi érmesekre, mi lett a vitézségi pótdíjakból. Nem azért (mondom ezt, mintha a magyar katona a 7"50 vagy a 15 koronákért harcolt volna és adta volna oda életét, de ha már megígérte ezt az akkori hatalom, akkor valamilyen formában, legalább a legszegényebb frontharcosoknak, akik rászorultak, akiknek sok gyermekük van, meg is kellett volna adni. Ott vannak hadirokkantjaink, ezekre sem akarok külön hivatkozni és ezeknek szomorú sorsát előtárni. Ott vannak a házhely-parcellák. Házhelyeket adtak, de úgy, hogy a házhelyek pár esztendő múlva a zsidó bankok kezébű jutottak. Ott volt egyetlen 'hungarista nagy papunk, Prohászka Ottokár püspök, aki amikor a világháborúból a szegény koldus magyarok hazatértek, püspökségének vagyonából — ha jól emlékszem — 3000 katasztrális holdat osztott ki. Ezt a nagy püspökünket annakidején kinevették, sőt hallatszottak olyan hangok is, hogy nem. teljesen épelméjű. (Egy hang jobbfelöl: Én sohasem hallottam!) De ez a nagy püspök, a Berum Novarum és a Quadragesimo Anno által lefektetett tanításoknak ó& Krisztus tanításainak tett eleget, (vitéz Lipcsey Márton: Nem szorult rá védelemre!) Tessék elolvasni a Rerum Novarumot, nagyon értékes dolgok vannak benne, (vitéz Lipcsey Márton: Azt mondottam, hogy nem szorul védelemre!) Ha ilyen ügyről van szó, akkor oknyomozókig meg kell néznünk, hogy mi a 'helyzet és ha ez a helyzet, mit lelhetne rajta segíteni. TZgy régi katonai elv alapján minden intézkedésem és tettem előtt az ellenség szemével kell gondolkodnom. Ha tehát ezen a szegény rétegen segíteni akarunk, akkor mieg kell néznünk saját szemeinkkel, milyen viszonyok között, hogyan él az a szerencsétlen magyar anya és ezek a szerencsétlen magyar emiberek miből tudják magukat fenntartani, gyermekeiket felnevelni. Ha magunkat beleéljük ebbe a helyzetbe, akkor mindjárt rá fogunk jönni, hogy mit jelent ez a 16 filléres alamizsna, ha ezt a mi asszonyainknak: adnánk oda, mondván, nézd aszszony, itt van 16 fillér, a mai kereset, kérdezzük meg, mit lehet venni belőle, — egy fél kiló kenyeret. En senkinek sem kívánom ezt a jlövőt. Ne (helyezkedjünk álláspontra, hogy urna törvényt hozunk és ha ez a törvény nem lesz jó, legfeljebb a jövő esztendőiben foltozunk egyet rajta és hozunik egy új törvényt. Ez struccpolitika. Nem akarok hivatkozni a közelmúlt években lefolyt kaszáskeresztes mozgalomra és nem akarom annak részleteit ismertetni. En ibessaéltem a főtárgyalás alkalmával olyan szerencsétlen magyarokkal, akik gyalogmenetben jöttek fel az Alföldről Budapestre, akik kérték, hogy vegyék őket őrizetbe, mert abban a hideg időben nincsen unit enniük és akik azt mondották: Uram, nem tudom én, mit akartunk, én csak azt gondoltam, történjék akármi, annál rosszabb, ami most van, nem jöhet reánk, a föld népére. (Ügy mm! a szélsőbaloldalon.) Eibből a szemszögből kell nézni az ilyen megmozdulásokat és az ilyen népi fájdalmakat. Menjünk el egy szerencsétlen földmunkáscsalád kis szobájába, menjünk el egy nagy alföldi uradalomba, ahol egy-egy mezőgazdasági KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ II. ilése 1939 szeptember 28-án, csütörtökön, 135 i munkáscsalád van elhelyezve 8—10 gyermekével egy hosszú ház egy-egy szobájában, amely a betegségnek és a nyomorúságnak a tanyája. Nézzük meg azt a keresetet, amit az a szerencsétlen ember kap. 40 pengőt, 80 pengőt kap! így hiába születnek a gyermekek, nem tudja azokat iskoláztatni ós ha van közöttük egy okos, értelmes magyar gyermek, aki a magyar föld természetes erejét fel tudná lendíteni a magasba, nem tudja megtenni, mert az apának nincsen rá pénze, hogy gyermekét taníttassa, elkallódik az a magyar gyermek, libapásztor és hasonló lesz belőle. Hogy mennyit keres egy ilyen ember, azt kár lenne itt részleteznem, mert, azt hiszem, mindnyájan tudják a Ház igen t. tagjai. Békeidőkben valamikor 20—30 krajcáros napszámok voltak, amelyért reggeltől vakulásig dolgoztak az emberek. Ma is vannak helyek, ahol 120—180 pengős maximális napszámokat fizetnek. 1939 január 13-án az egyik járási mezőgazdasági bizottság elfogadott egy határozatot, amelyben igen érdekes és tanulságos dolgok vannak. Azt mondja ez a határozat, hogy (olvassa): »A járás gazdáinak általános panasza, hogy a területén épült gyárak itt soha nem hallott órabérek mellett a mezőgazdasági munkásokat és cselédeket elvonják a munkájuktól. Megfelelő munkást és cselédet nem lehet kapni, mert a gyárak, útépítők béreit, napi 4—5 pengőt megfizetni nem tudják. A bizottság közérdekből is határozottan követeli, hogy a tűrhetetlen állapotokról a hatóság vegyen tudomást és ha kell, a béreket ne csak minimálja, hanem maximálhassa is.« Tehát sajnálja az a nagyságos úr attól a szerencsétlen magyartól a 4—5 pengő napszámbért. Talán azt akarják, hogy 1'20 pengőn maximálják a mezőgazdasági napszámosok bérét? A későbbiekben azt mondja ez a határozat, hogy a versennyel felhajtott napszámbérek szociális erőt nem jelentenek, mert a soha nem látott keresethez jutott falusi munkásifjúság nagy része azt a kocsmában dorbézolja el és lelkében elszakad a falutól. Ehhez, azt hiszem, nem szükséges kritikát fűznöm. Nem akarom megmondani, ki írta ezt, mert nem akarok ezzel az illető úrnak kellemetlenséget okozni és azt akarom, ne gondolhassa valaki is rólam, hogy én izgatok, (vitéz Lipcsey Márton: Ki írta? — Jandl Lajos: Ki írta? — Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon és a középen.) A veszprémi járási mezőgazdasági bizottság nevében Töppler Ernő jegyző és Szentiványi László prelátus-prépost elnök. (Mozgás.) Mi lenne tehát a teendő, ha ezen a dolgon segíteni akarunk? Ezek az emberek megérdemelnek a magyar nép részéről mindenféle támogatást, itt elsősorban arra gondolok, hogy ha már ilyen segítséggel akarunk jönni, akkor segítsünk most egyszerre, alaposan, csináljuk meg részükre a balesetbiztosítást, szülési segélyt, betegségi segélyt és minden lehető jót, amivel ezen a néprétegen segíteni tudunk. Ezek a családanyák, ezek a mezőgazdasági munkásasszonyok, akiket ilyen alacsonyra értékelünk, — mint már említettem — a magyar fajnak a fenntartói és a magyar hadseregnek a legtöbb katonával adóznak. T. Ház! Azt is mondják, hogy nem lehet felemelni ezt a segélyt, ezt a fél kiló kenyérre való segélyt nagyobbra, mert akkor nagyobb lenne a biztosítási járulék összege. Ez bennünket nem érdekel. Ha az a szerencsétlen munkás olyan keveset keres, hogy abból nem 22