Képviselőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 12. - 1939. szeptember 14.

Ülésnapok - 1939-18

Az országgyűlés képviselőházénak 18. ülése 1939 augusztus 2_án, szerdán. 433 csak a soffőrtársadalom felére vonatkoznak és heti 56 órában állapítják meg a maximális munkaidejüket. A soffőrtábor másik felével, a magánalkalmazásban lévő soffőrökkel nem törődik semmiféle rendelet, semmiféle törvény, mert sem az ipartörvény, sem pedig a kereskedelmi törvény alá nem tartoznak, hanem egyenesen a cselédtörvény hatálya alá vannak sorolva. Ez annyit jelent, hogy az ilyen magánvállalkozásban lévő soff őr, ha megbetegszik, az Oti.-tól napi 1 pengő táppénzt kap. Kérdezeim a t. Házat, hogy ha ennek a soff őrnek nincs is családja, gyermeke, ha nincs is bejelentett lakása, meg tud-e élni, amikor Budapesten csak egy ebédért egy pengő 20 fillért kell kifizetni? Hiszen akkor még 20 fillért hozzá is kellene tennie ahhoz, hogy iki tudja fizetni az ebédjét. De honnan vegye a 20 fillért, amikor nincs, csak egy pengője? Azonkívül ez a soffőrtársadalom nem kap rokkantsági segélyt, pedig ezeknek a munkásoknak ez igen fontos volna, mert napirenden vannak a szerencsétlenségek és soha nem lehet tudni éppen a hosszú munkaidők folytán, hogy vájjon idegkimerültség következtében mikor melyik kórházba, vagy esetleg hullaházba kerül. (1411 János: Napi 24 óra!) Ott van az utazó soff Őrök esete. Ezek heti 20—24, ritka esetben 30 pengős fizetés meLett kénytelenek utazni. Ha családos ez a soffőr, akkor otthon keil hagynia a fizetését, mert tudnunk kell, hogy egy ilyen 25 pengős tételre igen szükség van egy család fenntartásához, tehát magának nem tehet el aibból különpénzt és mégis el kell utaznia. Mit eredményez ez? Azt, hogy ha például vidékre utazik, még egy szállodai szobát sem tud megfizetni, mert semmiféle pótlékot nem kap, isemimiféle különdijazásban nem részesül. Van ezenkívül ennek a szakmának egy még súlyosabb problémája és pedig az, hogyha munkabérek nincsenek megállapítva a soffőrök részére. Nem tudom kinek a bűne, kinek a hibája, de mindenesetre van Magyarországon már több, mint három éve iparügyi minisztérium és így azt hiszem, elegendő idő lett volna arra, hogy foglalkozzanak evvel a kérdéssel is. Ezekre tekintettel kérem az il! etek es ^ miniszter urakat, hogy minél előbb sürgősen állapítsák meg a maximális munkaidőt, azonfelül állapítsák meg a minimális munkabéreket, az utazó soffőröknek pedig napi pótlékot is, 8—10 pengőt, mert erre feltétlenül szükségük van. Ha csak egy éjjeli szállásra szállodába megy az illető, mert arra szüksége van, hogy idegeit kipihenhesse, már legalább is 3 pengőt kifizetett ebből a 8—10 pengőből de azonkívül táplálkoznia is kell és tudjuk, hogy vidéken egy étteremben 1 pengő 20-at, 1 pengő 60-at is kell fizetni egy ebédért, tehát indokolt e pótlék megítélése ia Kifogásolom továbbá azt is, hogy szaibadnapot nem kapnak a soffőrök. Nemcsak a magánalkalmazásban lévőknek sincs se vasárnapjuk, sem ünnepjük, sem karácsonyuk, sem húsvétjuk, hanem még a Beszkárt-nál az autóbusz-üzemnél is fennáll az a visszásság, hogy 3—4 héten keresztül nem kapnak egyetlen szabadnapot sem. (Bodor Márton: Ezért van a sok karambol!) Kérdezem lehet-e így azt a nehéz autóbuszt vezetni? Hiszen ez fizikai munkával is jár a rettenetes idegmunka mellett, mert Budapest forgalmas útvonalain nem olyan könnyű ilyen testet vezetni. Sokszor 60—80 személy is utazik -rajta. Nagy felelősséggel, olyan idegmunkával és emellett fizikai munkával jár ez, hogy annak, aki ezt a munkát végzi, okvetlenül szüksége van hetenként legalább egy szabadnapra. Kérem tehát az illetékes miniszter urakat, hogy a soffor alkalmazottaknak kivétel nélkül akar az iparban, akár a magánosoknál, vagy bárhol, barmüyen vállalkozásban dolgoznak, mi K T hetei1 biztosítsanak törvény útján egy szabadnapot. Ott van a garázsmunkások esete. Az ő helyzetük szintén szomorú; olyan kis fizetések vannak hogy abból képtelenség megélni. Áttérve interpellációm másik részére, egy súlyos problémával kell foglalkoznom. Budapesten vannak olyan iparvállalatok, amelyek valóságos önkényuralmat gyakorolnak. A múlt napok tapasztalatai alapján mondhatom, hogy diszkrecionális jogon pénzbüntetéssel sújtják a munkásokat azért, ha esetleg előfordul a munkájukban valami hiba. Itt van például a Hazai Fésűsfonó esete. Ha ennél a vállalatnál például egy munkás a szövőgép mellett három láncszem hibát követ el, akkor négy pengő levonásával büntetik, pedig az illető talán csak 16—18—20 pengőt keres egy héten.' Es ez még nem elég, ehhez még hozzá tesznek egv heti fizetésnélküli szabadságot is. (Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Sétálni küldik!) Kérem az illetékes miniszter urat ennek az ügynek sürgős kivizsgálására. T. Ház! Több nagy iparvállalat van, ahol nem veszik tudomásul azt, hogy azoknak is jár az egyheti fizetéses szabadság, akik ősszel a Kárpátalja, vagyis a Felvidék visszaszerzésénél katonai szolgálatot teljesítettek. Nagyobb vállalatoknál, például a Neményi papírgyárnál is előfordul ez. Különösen fel akarom azonban hívni a Ház figyelmét a Weiss Manfréd-gyárra, ahol a munkásiroda vezetője és annak helyettese a munkásság előtt felvilágosításul kije1 lentette még azt is, hogy ősszel három hónapi szabadságot élveztek (Bodor Márton: Az szabadság volt?), hogy ez alatt kötelességüket teljesítették, a hazát védték, ez minden magyar kötelessége, nem a Weiss Manfréd-gyárát védték, tehát nem járt szabadság. Erre asak azt kívánom megjegyezni, hogyha a haza megköveteli a magyar embertől, hogy fegyvert ragadjon s megvédje a hazát, akkor igenis, minden magyar fegyvert fog ragadni. Üzenem azonban ezeknek az uraknak, hogyha a magyarnak a Weiss Manfrédeket és a nekik olyan • nagyszerűen falazó díszgó jókat kellene megvédeni, akkor nem tudom biztosan, nem fordítva sülne-e el a puska. (Felkiáltások a jobboldalon: Ne lázítson! — Hubay Kálmán: Nem lázít, csak nem védi a Weiss Manfrédeket! — Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Az a vérlázító, amit ezek csinálnak!) Kérem az illetékes miniszter urakat,