Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-386

Az országgyűlés képviselőházának 386, ülése 1939 március 23-áw,, csütörtökön, 517 nem volt ilyen engesztelhetetlen a zsidóság­gal szemben, — !ha ezek a zsidó orvosok ... (Pe­yer Károly: Csak nem Egyiptomban tanulta meg a zsidógyűlöletet 1 ?) Elnök: Képviselőtársunk beszédideje lejárt, tessék beszédét befejezni. Kéthly Anna: ... semmi más megoldást nem látnak majd, mint az ön-gyilkosságba me­nekülést, ez azoknak a fejére fog szállani, akik ezt a szakaszt megszavazzák. Elnök: Szólásra következik? Porubszky Géza jegyző: Gróf Apponyi György! Gr. Apponyi György: T. Ház! Ennek a sza : kasznak az Oti. és Mabi. orvosaira vonatkozó módosításával szemben előttem szólott t. kép­viselőtársaim már elég részletességgel elmon : dották kifogásaikat, legyen szabad azonban nekem még egy momentumra felhívni a figyel­met, mert éppen az Oti.-nál, amely a fizikai munkások biztosításáról van hivatva gondos­kodni, igen fontos a baleseti osztály. Jól tud­juk, hogy a gyárakban és egyéb üzemekben az üzemi balesetek milyen nagy százalékát teszik ki a sérülések. Nagyon jól tudjuk, hogy a sérülések kezelésénél van kétféle mód. Van olyan mód, amikor, ha a sérültnek össze van roncsolva a keze, egyszerűen leamputál­ják, akkor is, ha gyógyulna és ki van zárva a vérmérgezés. Az üzemi balesetnél azonban, amikor nem okvetlenül szükséges az amputá­lás sem, az Oti.-nál igen helyesen külön bal­eseti orvos-specialisták másképpen járnak el, mert mondjuk, ha egy merev ujj vagy csukló marad meg, ez még mindig jobb, mintha az il­letőnek le volna vágva a keze vagy az ujja. Tudom, hogy az Oti.-nál van egy ilyen kiváló specialista-orvos, aki az ilyen sérüléseket kül­földi tanulmányutakon megtanulta kezelni, egészen jól specializálta magát ezekben a dol­gokban, és itthon is igen kiváló működést, fej­tett ki. Most jöttek rá, hogy zsidó származású, amit talán ő maga-sem tudott, mert kis gyer­mek korában keresztelkedett meg. Most, ez az ember Alföldy képviselőtársam dicsőségére és még nagyobb dicsőségére annak, hogy orvos nyújtotta be ezt a módosítást, akinek szakem­bernek kellene lennie ilyen kérdésekben, nem érvényesítheti tudását a magyar munkásság javára és az Oti.-nál kitűzött célok szolgála­tában. Én azonban nem ebben a vonatkozásban akarok szólni ehhez a szakaszhoz, hanem ismé­telten vissza -akarok térni arra az anomáliára, Ml 1 íl i\ lehetetlenségre, amelyre már a 2- § tár­gyalásánál rámutattam. A 2. § ugyanis a front­harcosoknak egy bizonyos átlagon felüli kate­góriájára statuál egy kivételt, ezt azonban azután majdnem minden lényeges szakasznál elveszi. Itt az 5. §-nál is az van, hogy tisztvise­lőként vagy egyéb alkalmazottként zsidó nem léohet állami vagy más közszolgálatba és a szakasz rendelkezéseit a 2. § első bekezdésé­ben meghatározott személyekre is alkalmazni kell. Hát, t. Ház. én a legnagyobb felháborodás­sal, — akár elhiszi a miniszter úr, akár nem hiszi el, hogy Őszinte ez a felháborodás; né­kem elhiheti, hogy őszinte — utasítom vissza ezt a szakaszt, mert ha valakinek kell, hogy elég jó legyen az, aki a fronton kötelességét teljesítette, akkor ez az állam és a közületek. Hiszen végeredményében annak az államnak, amely hogy úgymondjam csak a jogi (megtes­tesülése a haza fogalmának, a hazának szol­gálatában tűntette ki magát £IZ cl tűzharcos, sebesült meg vagy szenvedett hadifogságot. Ő a haza szolgálatában megmutatta, hogy meg­bízható magyar állampolgár. S ha alkalmas volt arra, hogy a fronton egy századot vagy zászlóaljat vezényeljen, akkor talán alkalmas arra is, hogy állami vagy városi díjnok lehes­sen. T. Ház! Ez megint az erkölcstelenségnek, a hipokrízisnek, az egész javaslaton végigvo­nuló kétszínűségnek, ál-jámborságnak és ál­humanizmusnak olyan példája, amilyet csak ebben a javaslatban találunk, de más magyar törvényben eddig nem találtunk. Itt roppant nagy és álszent képpel hirdetjük, hogy csak a zsidókat akarjuk visszaszorítani a számara­nyuknak megfelelő mértékre, de nem akarjuk bántani azokat, akiknek jogos igényük van arra, hogy a nemzet velük szemben hálás le­gyen és érdemeiket elismerje. A frontharcoso­kat kivesszük, kifelé ezt hirdetjük, de itt van a 2. §, amely megmondja, hogy nem minden zsidó számít tűzharcosnak, mert ott is maga­sabb kategóriát állapítunk meg, Rendben van, megállapítottuk, hogy a keresztényekkel szem­ben a zsidók közül ki tűzharcos, ki élvezheti a tűzharcosoknak járó jogokat, _ azonban szinte szakaszonkint visszaszippantjuk azt, amit a tűzharcosoknak adunk. (Rupert Rezső: Ko­molytalan dolog!) ":,--'-•« T. Ház! Nagyon csodálom, egészen külö­nösnek tartom és fájlalom, hogy a 2. §. meg­szavazása után ezeknél a szakaszoknál a túl­oldalon ülő egyetlenegy tűzharcos képviselő­társam sem emeli fel tiltakozó szavát. Azt még nagynehezen meg tudom érteni, hogy a zsi­dóknál sokkal szigorúbb kritériumot alkal­maznak a tűzharcosság ^megállapításánál, de ha ez már megvan, nem értem, hogy a magyar államnak, amelynek jó volt :a tűzharcos zsidó arra, hogy a fronton teljesítsen szolgálatot, jó volt arra, hogy tiszti rangot nyerjen, hogy ki­tüntetéseket kapjon, nem jó arra, hogy esetleg ee:y szerény, kicsiny állami hivatalt ellásson. Ez teljesen igazságtalan, logikátlan, (Rupert Rezső: Immorális!) erkölcstelen, bajtársiatlan, nem méltó a magyar katonához, nem méltó a magyar úrhoz és nem méltó a magyar ember­hez egyáltalán. Azonkívül én, mint szintén háborút viselt katona, mint volt katonatiszt, ezt a katonatiszti ranggal szemben elkövetett súlyos sérelemnek tartom. Aki elég jó volt arra, hogy őfelsége a király tisztnek kinevezze, aki elég jó volt arra, hogy a kormányzó ur esetleg rendkívüli háborús érdemeiért előlép­tesse, mint emléklapos tisztet, àki ma főhad­nagy, százados vagy őrnagy, az nem elég jó ahhoz, hogy egy kis civil hivatalt ellásson, amely esetleg éppen arra elég, hogy őt, meg ealádját az emberi élet standardon tartsa. Aki életét kockáztatta, aki odáig ment a köte­lességteljesítésben, hogy még életét is szívesen feláldozta volna, az a hivatalban is megbízható lesz és nem fog a sokkal kisebb csábításnak engedni. Ennek a rendelkezésnek sem erkölcsi, sem nemzeti megalapozottsága nincs. Bár nem helyeslem, de — tekintettel arra, hogy a ma­gyarságot mindenfelől veszedelmek fenyege­tik — meg tudnám érteni, nem azt, hogy a magyar állampolgárok egyes kategóriái ellen hozzunk be numerus clausust, vagy numerus nullust a hivatalokba, hanem azt, hogy azt kö­veteljük, hogy az állam alkalmazásában, vagy a közületek alkalmazásában álló tisztviseők­nek legalább egy bizonyos minimális száza-

Next

/
Thumbnails
Contents