Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-381

360 Az országgyűlés képviselőházának 38L ütése 1939 március 13-án, hét fon. korbácsolta volna és a magyar társadalmi életet ennyire szétszakította volna. Én kevés olyan törvényjavaslatra emlékszem, amelynek akkora kihatása lett volna a magyar társadalmi, gazdasági, családi, nemzetiségi és politikai életre, mint annak, amelyet jelenleg — méltóztassanak -megengedni ezt a közbeszúrást szerintem nem is a Teleki-kormány, hanem még mindig az előbbi miniszterelnök úr, Imrédy Béla és az ő igazságügy minisztere, Tasnádí Nagy András képviselnek tulajdonképpen itt a képviselőház színe előtt. Egy ilyen szenvedélyektől túlfűtött légkörben tehát, azt hiszem, iparkodni kell, meg kell próbálni szenvedélymentesen, hidegen és tárgyilagosan hozzászólni ehhez az egész kérdéskomplexumhoz. amelyet második zsidójavaslatnak hívnak. Az első javaslat tárgyalásakor — szórólszóra idézem — a következőket mondottam (olvassa): »Hogyha a háborúba ki lehetett küldeni félmillió embert meghalni, akkor most is fel lehet áldozni egy félmillió zsidót, ha arra az országnak szüksége van. A kérdés csak az, hogy szükség van-e rá, a kérdés csak az, hogy félmillió zsidó feláldozásával segítünk-e kilencmillió keresztény magyarnak a sorsán, lesz-e abból egyetlen egy falattal több kenyér, javít-e ez a nemzetnek a sorsán.« Ebből a szempontból vizsgáltam meg az első zsidójavaslatot és ebből a szempontból szeretném bírálat tárgyává tenni a másodikat is. Gondosan elolvastam a törvényjavaslatot, elolvastam annak indokolását, a bizottsági előterjesztést, az elhangzott beszédeket, különös figyelmet szenteltem Imrédy Béla volt miniszterelnök úr és az igazságügyminiszter úr beszédeinek s ezek után az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a lelkiismeretem szerint a javaslattal szembe kell fordulnom. Szembe kell vele fordulnom nemcsak azért, mert a törvényjavaslat érvei falzumok és jórészt helyt nem állók, naivak és csak arra valók, hogy a szenvedélyeket felkeltsék s a jelszavak és indulatok után szaladó tömegeket megragadják, hanem szembe kell fordulnom vele azért is, mert úgy érzem, hogy ez a törvényjavaslat jelenlegi formájában nem zsidókérdés többé, hanem keresztény kérdés, itt nem a zsidók életlehetőségéről van szó, nem azok megsemmisítéséről van szó, hanem ezekkel együtt a magyar tömegek kenyérkeresetének és kulturális nívójának a veszélyeztetéséről. Aki ezt a törvényjavaslatot szövegezte és aki ezt a javaslatot megszavazza, az úgy cselekszik, mint a sanda mészáros, aki a zsidókra néz és a keresztények fejére fog ütni. Azért kell kiállani nyilt sisakkal, szerény nézetem szerint népszerűségi és egyéb következményekre való tekintet nélkül és belekiáltani a nemzet felzaklatott és félrevezetett lelkiismeretébe, hogy: emberek, vigyázzatok, nehogy a frázisok, szenvedélyek és jelszavak kedvéért sajátmagatoknak okozzatok szörnyű nagy katasztrófákat és bajokat, mert ha e bajok bekövetkeznek, akkor, mint a miniszterelnök úr megmondotta, hiába fogtok jajgatni, nem lesz senki, aki meghallgasson titeket! Én jól tudom, hogy nem népszerű ma az utca felzaklatott tömegeivel, azok hangulatával szembeszállni, nem népszerű és nem is opportunus, de hitvány ember és hitvány politikus az, aki a momentán népszerűség elvesztésétől félve nem meri a meggyőződését követni, nem meri lelkiismeretének a szavát követni és nem meri azt becsületesen kimondani. Ennél hitványabb talán csak az lehet, aki zsidóbérencséggel gyanúsítja és vádolja meg azokat a politikusokat, akik önzetlenül, saját érdekeik ellenére megpróbálják a rohanó szekeret megállítani a lejtőn, aminek ellenében ezek a politikusok még csak zsidószavazatra sem számíthatnak a törvény szerint, míg a javaslat hívei és propagálói az utca kegyeit és az utca Örömujjongását könnyen megkapják maguknak, nem szólva arról, hogy megüresedő pozíciók elfoglalásának lehetősége is szabaddá válik. Igazságos és egyenlő fegyverekkel ez a vita csak akkor volna vívható, ha a t. Ház a nemzeti becsület és a köztisztesség védelme alá helyezné azt az elvet, hogy aki ezt a törvényjavaslatot megszavazza, — és az igen t. igazságügyi államtitkár úr szíves figyelmébe ajánlom, hogy propagálja és képviselje ezt az elvet — abból semmi hasznot nem húzhat, az zsidó pozíciókba át ne ülhessen, államtól, várostól benetz jogot, monopóliumot, lapengedélyt, sőt laprészvényeket is ajándékba ne kaphasson. T. Képviselőház! Ezek előrebocsátása után méltóztassék megengedni, hogy rövid visszapillantást vessek ennek a javaslatnak keletkezése körülményeire, mondjuk így: a születésére. Furcsán hangzik, de meggyőződésem szerint úgy van, hogy Gömbös Gyula kormányzatának méhében fogant meg ez a javaslat. Gömbös kezdte meg azt a felülről való forradalmosítást, amely azóta, meg nem állíttatván, természetesen szükségszerűen vezetett oda, ahol ma vagyunk. Gömbös maga a zsidókérdésben revideálta álláspontját, de felszabadította és úrrá tette az ő pretorianuis hadseregét, úrrá tette azokat az elemeket, akik maguk soha nem alkottak, soha nem termeltek, akik nem ismerték a robot véres verejtékét, s akiknek egyetlen életcéljuk az volt, hogy politikai karriert és egyéb karriert is befussanak. Meggyőződésem szerint azonban Gömbös alatt nem fajultak volna el ennyire a dolgok, először azért, mert ő kezében tartotta a pretoriánusokat, másodszor pedig azért, mert Gömbös Gyula, — én szembeszállottam vele, de el kell ismernem róla — nem volt szadista, hanem romantikus lelkű ember, aki nem tudott volna aludni, ha az mondották volna neki, hogy az ő törvénye miatt emberek százai fognak öngyilkosságot elkövetni. Sajnos, a Darányi-kormány petróleummal oltotta a tüzet. Alatta veszítette el fékét a tömegindulat. A Darányi-kormány alatt kezdett lázítani a kormány sajtója, onnan datálódik a szabadjára engedett izgatás, a meg nem enge dett röpcédulázás és a földalatti szervezkedés. Az Imrédy-kabinet bemutatkozása alkalmával megtorpant egy kissé a forradalmi szellem, ami a legjobb bizonyítéka annak, hogy ez nem a nagy tömegek lelkének mélyéből fakadt, hanem felülről csinálták. Ám amikor azt látták, hogy Imrédy Béla versenyt fut a forradalommal, hogy kisajátítja annak programmját és diktatúrára, egypártrendszerre törekszik, akkor természetesen megint magasra csapott fel a szenvedélyek lángja országszerte és beigazolódott az a régi tréfás mondás, hogy forradalmat ebben az országban csak a kormány tud csinálni és antiszemitizmust csak zsj dószármazású egyének. Még ilyen körülmények között is érdekes kérdés azonban, hogy fmiért csinálta Imrédy a második zsidótörvényt, amikor pár héttel annak benyújtása előtt még népgyűlésen kijelen-