Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-381

Az országgyűlés képviselőházának 381. dekében minden megfontolt, okos, észszerű és eredményre vezető áldozatot meg kell hoznom. De éppen ez a tény ró talán rám még fokozottabb mértékű, felelősséget és mint törvényhozót, ellenállhatatlan erővel kényszerít arra, hogy őszintén, nyíltan megmondjam a véleményemet akkor, 'ha azt látom, hogy a terv'bevett intézkedések a magyar nemzet egyetemes érdekeivel nem találkoznak. Nem tudom például azt megérteni, hogy a törvényjavaslat miért nem intézkedik imperativ módon a világháború alatt és után ide beszivárgott .zsidóság eltávolításáról? Meggyőződésem, hogy egy ilyen intézkedés még a zsidóság részéről is osztatlan tetszéssel találkoznék. Itt csak egyetlen kivételt volnék hajlandó tenni, még pedig azoknak az érdekében, akiket magyarságuk miatt üldöztek ki az elszakított területekről. A többiekkel szemhen azonban a törvény teljes szigorával járnék el és minden lehető eszközt felhasználnék arra, hogy az ország területét minél előbb elhagyják. Ha már a kormányzat egy kétségkívül hosszadalmasabb lépésre szánta el magát azzal, hogy felül kívánja vizsgálni mindazokat a honosításokat és visszahonosításökat, amelyek 1914 július l-e óta történtek, akkor is csak ennek szabad az egyedüli irányító szempontnak lennie, amely ebben a kérdésben vezeti. Az én vélemiényeim az, hogy sokkal racionálisabb és helyesebb lenne elvileg az összes 1914 óta történt honosításokat megsemmisíteni és azok számára, akik az általaim jelzett feltételeknek megfelelnek és ezeket a körülményeket hiteltérdemlően igazolni tudják, jogorvoslatot biztosítani. Ha azonban a kormányzat mégis erre a (hosszadalmasabb lépésre szánta el magát, akkor nagyon kívánatosnak tartanám, ha a felülvizsgálatok kiterjednének arra is, hogy a visszaélések hogyan és kiknek a közreműködésével jöttek létre, mert az az érzésem, hogy ezek legalább olyan elbánást érdemelnek, mint azok, akiknek érdekében ezeket a visszaéléseket elkövették. T. Ház! Nem hagyhatom szó nélkül azoknak az intézkedéseknek hosszú sorát, amelyek a gyakorlati életben alig lesznek megvalósíthatók. Csak egy példát akarok ezek közül kiragadni. Annak megállapítására, hogy ki zsidó és ki nem, okmányok hosszú sorának beszerzése válik szükségessé. Teljes egészében osztom gróf Bethlen István képviselőtársamnak a bizottsági tárgyalás alkalmával kifejtett álláspontját és Rassay Károly t. képviselőtársamnak itt a Házban kifejtett aggodalmait, hogy ennek a javaslatnak törvényerőre emelkedése esetén minden magyar embernek okmányokat kell beszereznie és ezzel igazolni leszármazását. Mivel sajnos, az országot négy részre darabolták és így a leszármazást igazoló okmányokat akárhányszor nagyon nehezen lehet csak beszerezni, s ha elpusztultak a megszállott területeken úgy egyáltalán nem lesznek megkaphatok. Egészen bizonyos tehát, hogy ezeknek az intézkedéseknek a révén nemcsak a zsidók, de a keresztény alkalmazottak tekintélyes része is el fogja veszíteni állását, azzal együtt megélhetését, mert nem lesz módjában a megkívánt okmányokat megszerezni és azokat megfelelő időben bemutatni. Még aggályosabbnak tekintem azt, hogy a törvényjavaslat egyáltalán nem intézkedik arról, hogy ki fogja az okmányok felülvizsgálását eszközölni. Ilyen, a gyakorlatban szinte ülése 1939 március 13-án, hétfőn. 335 kivihetetlen intézkedést, amely egyaránt súlyt mindenkit, amelynek előre láthatólag számos szerencsétlen egyén fog áldozatul esni, én elfogadni és magamévá tenni nem tudok. T. Ház! Nemzetvédelmi szempontból egyenesen aggályosnak tartom a törvényjavaslatnak azokat az intézkedéseit, amelyek a hazafias érdem megbecsülése terén nem mennek el addig a határig, ameddig kötelességük lenne elmenni. En nem voltam, nem vagyok és nem leszek hajlandó soha elismerni azt, hogy a zsidóságnak az a része, amely évszázadokon keresztül velünk sorsközösségben élt, amely hazafias magatartásáról nem egyszer tanúbizonyságot tett, ugyanolyan elbánást érdemel, mint az a zsidó, aki az utóbbi évtizedek során vándorolt ide s akinek végeredményben a magyarsághoz tényleg semmi köze nincs. Elsősorban a világháború résztvevőire gondolok, azokra, akik esetleg életük feláldozásával, testi épségük és egészségük elvesztésével hoztak súlyos áldozatokat. De gondolok azokra a tűzharcosokra is, akik a legfelsőbb helyről nyert elismeréseknek és kitüntetéseknek egész sorával tudják igazolni azt, hogy a legkritikusabb időben becsülettel teljesítették kötelességüket magyar hazájukkal szemben. Én ezeknek a bajtársaimnak részére minden téren teljes egyenjogúságot kívánok. Nem előnyöket és nem kivételes bánásmódot, hanem /legalább annyit kívánok az állam részéről, hogy ne részesítse őket olyan lealázó bánásmódban, amelyre egyáltalán nem szolgáltak rá és ne okozzanak a lelkükben olyan meghasonlást, amelyet semmi körülmények között nem érdemelnek meg. T. Ház! Mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy az a tény, hogy valaki éveket töltött el a lövészárkokban, hogy ott megsebesült, megrokkant vagy elpusztult, hogy ennek következtében özvegyek és árvák maradtak, különösebb érdemet nem jelent. (Fábián Béla: De legalább annyit ér, mint aki egyáltalán nem volt a harctéréin!) Mindnyájan hazafias kötelességünket teljesítettük és tisztán a véletlenen múlott az, hogy a Tohamnál az ellenséges puskagolyók, a fedezékben pedig a felrobbanó gránát szilánkjai kit sebeztek halálra, ki lett egész életére nyomorékká és kinek nem történt semmi baja. Kétségtelen azonban, hogy az a tengernyi sok szenvedés, amelyen mindenki keresztülment a harctereken, hogy a hősi halál, a megrokkanás a haza védelmében történt, a legkevesebb tehát, amit & becsülettel végzett hazafias kötelesség fejében a magyar állam adhat, az, hogy ezeket az embereket megbecsüli. A bizottsági tárgyalás részletes vitájánál már kifejezésre juttattam azt a meggyőződésemet, hogy a világháboirú hőseivel, annak szerencsétlen: áldozataival, a hadirokkantakkal, a hadiözvegyekkel és f hadiárvákkal szemben az állam nem, tanúsította azt az elbánást, amelyre ezek a végzett áldozatos munka fejébem rászolgáltak volna. Kétségtelen az, hogy a hazáért hozott súlyos áldozatok főként a hadirokkantakat, hadiözvegyeket és hadiárvákat boldogulásukban és megélhetésükben ^ nagyon súlyosan érintik. A mindennapi kenyérért folyó könyörtelen harcban ezek olyan hátrányos helyzetbe kerültek, hogy nem tudták felvenni a versenyt az egészséges visszatértekkel, főként pedig az évről-évre felnövő fiatalsággal. Az előttünk fekvő törvényjavaslat ahelyett, 49*