Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-372

12 Az országgyűlés képviselőházának 37, Ez az egész javaslat és indokolása, amint a megelőző propagandája is valóban tele van álokoskodással, szónoki fogásokkal. Hiszen könnyű is a dolguk. Megvan az ilyesminek régtől fogva a maga lélektani vegyképlete. Az emberi alaptermészet atavisztikus csökevénye az, hogy az átlagember még azon is mulatni tud, ha valakit lát az utcán a kalapja után szaladni. Ugyanilyen élvezettel falja az újságok rablógyilkosságról, akasztásokról, katasztrófákról szóló tudósításait, ugyanígy örül, ha ott üvölthet az arénákban a bokszmérkőzéseken vagy a hikaviadalokon és lát egy-egy erős, ügyes ütést, vagy espada-szúrást. Ilyen kedves mulatság lehetett az is, amikor Nero keresztényeket és zsidókat vegyesen vadállatokkal tépetett szét az, arénáiban. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ugyanilyen élvezetet okozhatott az is, amikor jobbágy tömegeknek, rabszolgáknak irtása, látványa került a történelem színpadán előadásra. Mások szenvedése sokszor élvezetes a nézőknek, a gyöngék kockázat nélküli üldözése pedig különösen kedvelt és hasznosnak vélt kormányzati eszköz volt mindenkor. (Fábián Béla: Hajtóvadászat! — Buchinger Manó: Majd még a hóhért is akasztják! — Fábián Béla: Már akasztották. — Zaj.) Talán plasztikusabban írja meg ezt Kossuth Lajos Helfy Ignáchoz 1882 október 11-én írt levelében, amikor a tiszaeszlári pörrel kapcsolatban nyilatkozott. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Kossuth felkiált a levélben: »Zsidókérdés?! Szégyen és botrány, hogy Magyarországon ez is lehetséges!« (Farkas István: Ügy is van!) Levelében azután megmagyarázza ennek etiológiáját, amikor azt mondja (olvassa): »A nép érzi a nyomort, de nem tud magának számot adni okairól és rosszhiszeműen spekulálva, a középkori gyűlölet előáll és azt súgja neki: »Te szegény nyomorgó nép, megmondom én neked, mi a te nyomorod oka: — a zsidó.« Esi természetesen visszhang kél: »Üssük a zsidót!« (Buchinger Manó: Ügy van! Igaz! Az igazságügyminiszter úr tüsszent rá! — Derültség.) De még most is hangzik a »panem et circenses!«, amelyről a miniszterelnök úr is szólt. (Vázsonyi János: De ők nem Kossuth után mennek, hanem Eosenherg után! Rosenberg a prófétájuk!) A vége az lesz, hogy a panem et cireenses-ből csak a circenses marad. Mégis azt íbiszeim, hogy itt a magyar tföldön, alighanem elvéti a dolgot ez az egész varázsige, mert lehet, hogy az értelmiségi osztály egy része, amelyért mindnyájan viseljük a »romlott értelmiség« Nessus-ingét és amely a maga részére zsákmányt szimatol, lelkesen üdvözli ezt a legújabb, keresztény nemzetinek álcázott embertelenséget, de a dolgozó magyar milliók, amint már hallaszik, eléggé kezdik kelletlenül hallgatni a puffogó szólamokat, amelyek számukra a »pamieim« helyett mindinkább csak a circust jelentik. De elvétik dolgukat, különösen azok a mozgalomvezérek, akik jólétükben, a maguk biztonságában cinikusan, bár szerintük gyűlölet nélkül hirdetik azt, hogy mindent csak hidegen, minden szentimentalizmus nélkül kell elintézni. Amikor azután a maguk egyéni tragédiájáról van szó, természetesen összeesnek, de akkor jusson eszükbe az, hogy viszont százezrek hasonló egyéni tragédiájával szemben nem akartak szentimentálisak lenni. (Fábián Béla: Ök okozták!) Ezek nem számolnak a magyar nép 2. ülése 1939 február 24-én, pénteken. nemes, irgalmas lelkével. Mert igenis, vegyék tudomásul hogy a magyar nép szentimentális lelkületű. Láttuk a háborúban: a kemény tusák. a csaták eléggé megedzhették, megkeményíthették a lelkeket, de amikor bevonultunk egy-egy ellenséges faluba, ezek a harcosok az ölükbe vették az ellenség kisgyermekeit, a kis szerbeket, a kis oroszokat, a kis olaszokat és babusgatták, dédelgették őket. Azoknak a harcosoknak nem volt kedvük a legyőzött ellenségen meg tovább is hatalmaskodni, ellenkezőleg, gentleman-módon védték az otthonmaradott népet, az öregeket, az asszonyokat, ahogyan az a magyar lelkülettel vele születik. De mindegy, most nem a népről van itt szó. A néü nevében beszélnek, de a néppel nem, számolnak. Ma itt még mindig a jelszavak dáridója tart. Ezért lehet az„ — amint ez a javaslat is teszi — hogy a kereszténység jelszavával fellázadnak maga a kereszténység ellen is. (Farkas István: Ügy van! Ez nem keresztényi álláspont hanem barbarizmus!) Ez ennek a javaslatnak egyik legnagyobb szofizmája

% legelítélendőhb szónoki fogása. Kereszténységet hirdetnek, közhen pedig keresztényeket is zsidiókká nyilvánítanak, köztük katolikus papokat, apácákat, gyermekeket, ifjakat, serdületlen kis bakfisokat, akik már csecsemő koruktól kezdve keresztény vallásban nevelkedtek, egész lelkük keresztény, csak ma ébresztik rá őket kegyetlen kézzel, — el kell ismernünk, szentimentalizmus nélkül — hogy ők is csak kitaszított zsidók. (Vázsonyi János: Linótmezei törvényalkotás! — Propp^r Sándor: Reméljük, ott fog végződni! -— Zaj. — Elnök csenget.) Idéznek itt az álláspontjuk megerősítésére auktorokat, idéznek még zsidó írókat is, csak egyet felejtenek el idézni, a krisztusi tanítást, (Farkas István: Ügy van! Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!) az Evangéliumot, az apostolok leveleit, amelyeket pedig, talán egy kivételével, mind zsidók írtak. (Fábián Béla: Azért nem merik idézni!) Legobskurusabb ebben az egész faji támadásban az, hogy a zsidó sizáTtmazáiSiú, zsádófaiú Jézus, a mi Istenünk, (Czermann Antal: Ne keverje a vitába 1 — Ügy van! Ügy van! jobb felől. — Felkiáltások a szélsőbalodalon: Miért? Nem volt zsidó? — Zaj. — Elnök csenget.) aki előtt a legalázatosabban leborulunk. Zsidószármazású Mária, a Haza védasszonya, (Buchinger Manó (a jobbóldal felé): Ennyit sem tudnak a történelemből? — Zaj.) azután ott vannak az evangélisták, ott vannak az apostolok. Hát bizony, ha ezek is zsidók voltak, akkor mégsem utolsó faj ez a zsidóság. (Zaj. — Prosper Sándor közbeszól.) Elnök: Ne osztogasson tanácsokat a képviselő úr! Rupert Rezső: T. Ház! Ha idézni akarnak és az igazságot akarják az auktorok előcitálásával szolgálni és előmozdítani, akkor méltóztassanak az Evangéliumhoz, az apostolok leveleihez fordulni (Ügy van! Ügy van! a szélsőbáloldalon.) s akkor azután majd eljutnak oda, hogy amit ajkukom Imlondanaik, aimit caeliefcszenek, az a, teológiával és ifajtudotmáaiynyal ellenkezik, az elrontott diarvimizmius _ és galtonizimusi. Ezziel dolgozóiak, ezzel aíkarjálk magyarázni, hogy a zsidók csakugyan megérdemlik a sorsukat. A Szentszék, annak sokszor elhangzott Roma locutá-ja, de a protestáns egyházak nagyjainak tanításai is már eléggé határozottan és véglegesen kimondták régen, mit jelent és mit ér ez az egész silány fajtudomány és mivé teszi a keresztség szent-