Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-376

Az országgyűlés képviselőházának 376. ben ellenkezik az általános emberi felfogással. (Esztergályos János: Csak az ötvenszázalékos hadirokkant számít kerezténynek, a 49 százalékos már nem! őrültség! Gonoszság!) Mégegyet kívánok megjegyezni a kitüntetésekkel kapcsolatban. A javaslat azt mondja, hogy, ha egy zsidó azt akarja, hogy kivételt tegyenek vele, akkor két kitüntetést kell felmutatnia. Legyünk tisztában azzal, hogy a kitüntetések nem mindig annak jutottak, aki azokat igazán megérdemelte volna. Láttam én a vitézek között olyat, aki négy évig nem sütött el egy puskát és a nagyezüsttől lefelé minden érdemrendi, ott lóg a mellén. Hogy lehet ez? Egyszerűen úgy, hogy az illető Hunke tábornok pucérja volt és puskát csak akkor sütött el, amikor a tábornok úrnak egy kis őzet, vagy egy kis vaddisznókocát kellett lőni, mert az öregúr nagyon szerette az ilyeneket hecsepeccsel. Ö excellenciája ilyeneket evett akkor, amikor a bakák csajkában vitték az egyszerű menázsit. Ezért kapott meg minderi medáliát a puccer, míg akik csak azért, mert magyarok vagy zsidók voltak, tetves árkokban henteregtek, küzdöttek és szenvedtek, nem kaptak érdemrendet. Sokat lehetne arról beszélni, hogy a kitüntetéseket hogyan osztották széjjel. Merem állítani, hogy ha az a szegény magyar, egy osztrák csapattesthez került, amelynek parancsnoka cselák vagy egyéb nemzetiségű volt, ott a magyar a legnagyobb hősiességgel küzdhetett, legfeljebb, ha megkapta a bronzmedáliát. Az már nagy dolog volt. A puccerek ellenben kivétel nélkül akkora ezüstmedáliát kaptak, mint a hold karimája. Nem lehet azt mondani, hogy a zsidót csak akkor ismerjük el egyenjogú állampolgárnak, ha két ilyen medáliát mutat fel, amelynek megszerzése nem tőle függött, nem az ő hősiességén múlt, hanem azoknak a kegyein, akik osztogatták ezeket a medáliákat. Mindig az a nagy úr, aki osztogat, nem az, aki követel. Még csak egyet akarok mondani. Itt van a javaslat közjogi része, Erre már tegnap Rassay igen t. képviselőtársam, rámutatott. En sem mondhatok mást, mint azt, hogy ami ebben foglaltatik, vagy ami ennél még rosszabb, a módosítás nem egyéb humbugnál. Nem lesz itt zsidó, akárhonnan származzék is, aki igazolni tudja, hogy 1867 óta akár ő, akár szülei Magyarországon éltek. Ki fogja ezt az igazolást kiállítani? Aki kiállítaná, maga is antiszemita, maga is hisz abban a badarságban, hogy ez a törvény fogja meghozni Magyarország számára a jólétet s hogy ettől ismét boldog lesz a magyar. Ez tehát nem fogja neki azt az igazolást kiállítani. Nálunk, túl a Dunán, például Zala megyében a 'közigazgatás igazán tökéletes volt. Találunk iszolgabírói könyveket, amelyekben bejegyzések vannak 1680-ból. Zala vármegye irattárában tehát ta

; lálnli még olyan könyvet, ahol a szolgabíró szabályszerűen beírta, bogy X. Y. — nevet nem akarok mondani — zsidó, felesége ez és ez, lakik itt lés itt, gyermekei ezek és, ezek, magaviselete ilyen. A szolgabíró kötelezve volt a nyilvántartott zsidók magaviseletét beírni abba a könyvbe, Ezekből a könyvekiből megállapítható, hogy a túladunai zsidók túlnyomó része nem Galíciából, nem Kelet-Európából, hanem Tirolon át Rómából jött ide. Ezeket a magas kultúrájú, a magyarsággal évszázadok óta együtt élő, a magyarságba teljesen beolvadt zsidókat ez a törvényjavaslat most ugyanabban a kategóriában kezeli, ugyanolyan elbánásban részesíti, mint azokat, akiket Roszülése 1939 március 3-án, pénteken* 139 ruer Ervin bárók és hasonló nagy urak a 48-asok ellensúlyozására valóiban Galíciából hívtak ide. Ez a legnagyobb igazságtalanság iS ezt nem lehet magyar embernek szankcionálni és elfogadni- (Buchinger Manó: Gseftelni kellett velük!) Már beszédem végéhez jutottam, csak, még egy dolgot akarok a t. Ház figyelmébe ajánlani. Nevezetesen fel kell tennünk magunkban a kérdést, használ-e nekünk, keresztényekneik, ha ezt a törvényt így, ahogy van, végrehajtják, de még akkor is, ha módosítások lesznek a javaslaton. ' En sokat töprengtem ezen, mert szeretem fajtámat, szeretem embertársaimat és arra a meggyőződésre jutottam, hogy -nekünk ez nem használ semmit, sőt ellenkezőleg, árt- Ma a földmívelésügyi államtitkár úr megállapítása szerint 40.000 mezőgazdaságii munkás van munka nélkül és ezek közül, fájdalom, — mondja ő — csak 11.000-et lehet, 10.000-et Németországba és 1000-et Franciaországba, kiküldeni. Odáig jutottunk mi magyarok, hogy ha nincs amerikai kivándorlás, akkor meg kell elégednünk a német Eintopfsgerichttel és a mi drága magyar véreinket kiküldjük Németországba, hogy^ ott gazdagítsák a német junkereket, a német földbirtokkapitalistákat és elküldünk ezer embert Franciaországba, ami ínég a jobbik eset, mert hiszen Franciaországban nincs nagybirtok és legalább a francia parasztnak lesz haszna abból, hogy a mi proletárjainkat nem tudjuk munkával, keresettel ellátni' Kérdem a Ház minden egyes tagját, tegye minden keresztény magyar ember a kezét a szívére és mondja meg, segít-e valamit ezen a 40.000 szerencsétlen munkanélkülln az, ha itt a zsidók tízezreit dobjuk ki a munkából és a- keresetből? Segít-e ez valamit ezeken a szegény embereken? Semmit sem segít. Méltóztattak eltiltani a kóservágást azon az alapon, hogy mi, magyarok, állatszerető nép vagyunk, mégsem hagyhatjuk, hogy a zsidók itt felhúzzák azt az ökröt és elvágják a nyakát. Megszűnt a kóservágás állatvédelmi okokból. Arra azonban nem gondoltak az urak, hogy a disznót évszázadok óta úgy vágják le nálunk, hogy meggáncsolják, a torkába szúrják a kést és eleresztik a vérét. A zsidók sem tettek mást. Kétmillió kilogramm marhahússal és 600.000 kilogramm borjúhússal csökkent a belföldi húsfogyasztás, annak következtében, hogy eltiltották a kóservágást. »Az állatárak újabb katasztrofális esése« — mondja^ az újság. »Nem volt vevő a komáromi állatvásáron.« Minden egyes állatvásáron azt sírják, hogy az állatárak lenn vannak a földön, ugyanakkor meg nagy hősiességgel fenntartják a kóservágás tilalmát. Pedig a kóservágás nem ártott senkinek, legfeljebb az ökör panaszkodhatott volna, de ugyanilyen joggal panaszkodhatnék a disznó is. A kóservágás senkinek sem ártott, sőt különösen a kisgazdáknak hasznos volt, mert fiatal ökreiket el tudták adni, abból volt ugyanis a legtöbb kóser. De a kóservágást betiltották s az eredmény itt van, az állatárak a földön vannak és a paraszt jajgat. Nem oldottuk meg a parasztságnak a legfontosabb problémáját, amely semmi összefüggésben nincs a zsidósággal, az értékesítési problémát. Most mi történik? A zsidó nem fog értékesíteni. Kérdezem, ki veszi át a zsidó lókereskedő, marhakereskedő és a borjús zsidó szerepét? Ma már senki. A zsidó nem meri és