Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-375

116 Az országgyűlés képviselőházának 375, Htja oda, mint indokot arra, hogy nekünk ezt a javaslatot itt tárgyalnunk kell. (Rupert Rezső: A rádiódban mást Ígértek!) Nézzünk szembe ezzel a kérdéssel, t. Ház. Azt mondják, hogy a Felvidék egyes^ részeinek idecsatolása által a magyar zsidóságnak az ország keresztény lakosságához arányított számában lényeges emelkedés állott be. Itt azután már a statisztika segít és minthogy nem akarok elfogult statisztikusokat idézni, a zsidókérdés alapos szakértőjét, majdnem azt mondhatnám, a statisztika megfellebbezhetetlen pápáját fogom idézni. Az első törvényt is a Kovács Alajos-féle statisztikai adatok alapján terjesztették a Ház elé. Aki elolvasta annak indokolását, azt olvashatta belőle, hogy a zsidók arányi 5'1%-a az ország összlakosságának. Már most idecsatolták a Felvidéket (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) és -az indokolás szerint ez a történeti tény eltolta volna a zsidóság számarányát a keresztény lakosság terhére. Ezzel szemben most újra csak Kovács Alajos statisztikus úrnak cikkét fogom idézni, amelyet 1939 március 1-én írt. Ebiben a cikkben à következőket mondja az igen t. cikkíró, (olvassa): »Minden hivatalos és nem hivatalos közleményben, amely a zsidók számáról szól, megállapítható, hogy ia esonkamagyarországi zsidóság száma (az izraelita hitfelekezetet véve) az 1930. évi népszámlálás szerint 444.567«. Ez a szám volt az, t. Ház, amelyről akkor megállapították, hogy a zsidóság 5'1%-át teszi ki Magyarország összies lakosságának. Azt írja azután Kovács Alajos (tovább olvassa): »Ez a szám azóta a természetes szaporodás, illetőleg fogyás, továbbá a kikeresztelkedések és kivándorlás révén legalább 20—25 ezerrel megfogyatkozott, viszont a vallásilag zsidók száma az északi terület visszacsatolásával körülbelül 80 ezerrel nőtt meg, úgyhogy az izraelita vallású zsidók száma a mai területen semmiesetre sem tehető többre 500 ezernél, ami a tízmilliónyi lakosságnak 5 százalékát teszi ki«. T. Ház! Én elfogadom az igen t. cikkíró úr állításait, annál is inkább, mert én nem arrogálom magamnak a statisztikai tudományokban való jártasságot. (Rupert Rezső: Az sem jártas!) De ugyanakkor legyen szabad nekem mégis arra rámutatnom, hogy hogyan lehet az indokolásba indokul, éspedig döntő indokul felvenni azt, hogy a magyar zsidóság arányszáma a Felvidék egy részének idecsatolása által lényegesen megnövekedett, amikor az első zsidótörvényt és a második zsidójavaslatot statisztikával alátámasztó kiváló szaktudós megállapítása szerint ez a szám nem emelkedett, hanem csökkent.. (Rupert Rezső: Remélem, ezt giinyosan méltóztatott mondani, hogy legkiválóbb!) Meg kell tehát állapítanom, hogy azok az okok, amelyeket a törvényjavaslat indokolása ennek az új javaslatnak az alátámasztására felhozott, egyáltalában nem állanak meg, de még ha megálltak volna is, még ha igaz lett volna is, hogy a rendőri intézkedések nem elégségesek, ha igaz lett volna, hogy egy kétj százmilliós blokknak, a zsidóságot kiszorító intézkedései következtében nekünk fokozott rendelkezéseket kell törvénybe iktatnunk, ha igaz is lett volna, hogy nem csökkent, hanem emelkedett a zsidók arányszáma, akkor is kérdem, mivel lehet indokolni azokat a bántó, sértő, a zsidóság erkölcsiségét alapjában megtámadó intézkedéseit a törvénynek, amelyeket a zsidósággal szemben felhoznak. ülése 1939 március 2-án, csütörtökön, T. Ház! Méltóztassanak csak az indokolást elolvasni. (Bródy Ernő: Pamflet!) Ez az indokolás nemcsak a ma élő zsidó vallású állampolgárokat támadja meg, hanem a fajteória alapján megtámadja azokat is, akik ma már a keresztény egyházak keretébe tartoznak. Itt van az indokolásnak az a része, amelyet a volt miniszterelnök úr és a t. igazságügyminiszter úr aláírtak, amely, miután felsorolja azokat a káros tulajdonságokat, amelyek a zsidóság asszimilálódását lehetetlenné és az országra veszedelmessé tették, abban a megállapításban végződik, hogy ezek a, káros tulajdonságok generációkon át öröklődnek és csak többszöri kereszteződés esetében csökkenthetők, — mint az indokolás mondja — ha egészen nem is szüntethetők meg. (Drozdy Győző: Imrédy!) Más volt az ok, amely ezt a törvényjavaslatot újra bedobta a magyar közéletbe. Ez az ok felfedezhető azokban a politikai eseményekben, amelyek az 1938 szeptember 6-i miniszterelnöki kijelentés után játszódtak le a magyar politikai életben. Az ok, amely a törvényt idehozta, az én megállapításom szerint egyfelől a kormányzati dilettantizmus, másfelől pedig a túlhajtott egyéni politikai ambíció. (Rupert Rezső: Ezért akarta félretenni a parlamentet is!) Valamennyien jól emlékszünk arra, hogy az elmúlt év utolsó hónapjaiban nyugtalanság lett úrrá a magyar politikában. Ennek nem személyi okai voltak, hanem ismeretessé lettek a volt miniszterelnök úrnak azok a politikai ambíciói, amelyekkel a jelenlegi parlamentáris rendszer átreformálásával az egypártrendszer felé akarta vezetni az országot. Ugyanakkor a volt miniszterelnök úr versenyre kelt azokkal a szélsőjobboldali elemekkel, amelyeknek történetében tegnap játszódott le itt egy fejezet, amely nem nélkülözött bizonyos komikumokat. (Halljuk! Halljuk!) Itt ültem és végighallgattam, hogy a feloszlatott hungaristapárt mikép vetette szemére a t. túloldalnak és a t. kormánynak, hogy ugyanazon metódusokkal és eszközökkel vezette a politikát, mint amelyeket nála kifogásoltak. Sejttette azokat a tárgyalásokat, amelyeket a volt miniszterelnök úrral vagy kormányának tagjaival lefolytattak. Hivatkozott az elvi azonosságra és közösségre. (Rupert Rezső: Kezetcsókolt volna Szálasinak, csakhogy maradhasson!) Mi, akik végignéztük ezeket az eseményeket, aggodalommal eltelve nem személyi szempontokból, most kaptuk meg pozitív és negatív irányban egyaránt az indokolást az akkori helyzetre. Pozitív irányban, mert kiderült az a dilettantizmus, mellyel a kormány kezelte ezt a^kérdést, amikor úgy akarta leszerelni a szélsőségeket, úgy akarta a szelet vitorlájukból kifogni, hogy a saját hajóját állította be a szél irányába, versenyre kelt ezekkel az agitációs jelszavakkal és lökte tovább az országot az anarchia felé. Igaza volt Sztranyavszky t. képviselőtársamnak, amikor kilépését indokolandó azt mondta, hogy a rohanó szekér elé kell állni, a licitálásnak véget kell vetni. Hogy politikai dilettantizmus volt a szélsőségektől való félelem, az kiderült abból, hogy amikor a belügyminiszter úr szabad kezet kapva, fellépett ezekkel a mozgalmakkal szemben, ennek nyomában nem forradalom, nem nyugtalanság jött, hanem megnyugvás és fellélekzés állott be. (Br. Berg Miksa: Tovább kell folytatni! — Rupert Rezső: Kokettált mindenkivel, csakhogy hatalmon maradhasson!) Én igazán, ha ellenzéki álláspontom nem kötött volna, amely arra