Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-366

Az országgyűlés képviselőházának jyekhez őket jobbra is, balra is családi kapcsolatok fűzték. Ha az európai politika és tudomány a XIX. század folyamán nem osztályozott, megbatározott és elemezett volna annyit, mely eljárás által az élet gazdag ' és értékes szintézisét olyan gyakran darabokra szaggatta, az említett személyek, valamint az emberek átmeneti csoportjai sikeresen fel lettek volna használhatók és fel lennének használhatók ellentétek kiküszöbölésére. Ez a lehetőség azonban elmúlt, legalább is a közvetlen jelennek szempontjából. Mi, európaiak, talán ezen a téren is, mint a tudományban és némely társadalmi kérdések vizsgálatával és megoldásával kapcsolatban is el fogunk újra egyszer érkezni szellemi fejlődésünkben oda, hogy belássuk, hogy sok olyan dolog van, melyet finoman, tapintatosan kell átérezni és kezelni, a helyett, hogy ezeket pusztán értelmi alapon, nyers formulákba foglalnánk, vagy; elvekké egyszerűsítenénk. Hogyan is lehetséges például — amint Macartney a jelen értekezlet elé terjesztett és a Dunai kérdésről szóló emlékiratában kimutatja — (Lang Lénárd: Ebből a svábok nagyon keveset fognak érteni!) majd arra is rátérek, de remélem, hogy a sorok közt sokan fognak érteni, — »hogy amikor javaslat történt arra, hogy szolgáltassék igazság a legelemibb emberi jogok alapján, az eredmény valóban egy tömegigazságtalanság lett. Ez az eredmény annak a ténynek tulajdonítható, hogy az elveket nem lehet büntetlenül minden ismeretlen mértékre alkalmazni. Az elvek csak akkor alkalmazhatók, ha a szóbanforgó kérdés legapróbb részleteivel és minden körülményével tisztában vagyunk. Ez az elveknek a gyakorlati életben való egyetlen lehetséges alkalmazása«. Már az Egyesült Államokban, Williamstown-ban, 1921-ben tartott előadásaimon hangsúlyoztam a 8. befejező előadásban azt, hogy (olvassa): »az emberek összetartozandóságának és összetartozási érzésének kritériuma nemcsak a nyelv és a nyelvi összetartozás, de a hagyomány és a hagyomány közössége is és a környezetnek s a hazának azonossága is«. Az egyetemen is ezt tanítottam két évtizeden át. Ezzel kapcsolatos az, amit a nemzetiségi kisebbségekről 1928-ban a breslaui egyetemen, mint a magyar cseretanárok egyike, elmondtam. (Az elnöki széket Szinyei Merse Jenő foglalja el.) (Olvassa): »Az európai kisebbségek a világháborúig, kevés kivétellel, kétfélék: traditionális és önkéntes kisebbségek. Traditionalis kisebbségek azok, amelyek egy többségi néppel hosszú, történelmi perióduson keresztül, tehát több évszázadon át együtt élnek, a nélkül, hogy kisebbségi jellegüket, nyelvüket, szokásaikat, életformájukat elvesztették volna; de az együtt lakó kisebbségi és többségi népek évszázadok alatt életformáikban egymáshoz közelebb jutottak, azonosultak. Az önkéntes kisebbség az, amely hívatlanul vagy meghívásra, de nem kényszerű telepítés formájában vándorol be valamely országba, akár egyenként vagy kis csoportokban, akár nagyobb tömegekben. A világháború aztán teremtett # Európában nagy számban kényszerkisebbségeket, egy majdnem új kategóriát. Lengyelországban ez azelőtt is megvolt. A mód pedig, amellyel a legtöbb többségi állam ezen kisebbségekkel kiKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ XXJ. 366. ülése 1939 január 25-én, szerdán. 449 sebbségi mivoltukat azonnal éreztette, az európai kultúrközösségben mindenesetre szokatlan, szokatlanul brutális volt. Ezeknek a kényszerkisebbségeknek jogi helyzete tehát már ebből a szempontból is más. Európát úgy rendezni, hogy kisebbségek ne legyenek, nem lehet. Ez a következménye Európa természeti és a történelem által megerősített jellemvonásának, változatos sokszerűségének. Ezért nem lehet a kisebbségek helyzetének teljesen kielégítő rendezése nélkül Európa sorsát, jövőjét megalapozni. De nem is lehet a kisebbségek kérdését az eddigi fejlődés és okainak ismerete és tekintetbevétele nélkül rendezni.« Mint minden klasszifikáció, természetesen ez a klasszifikáció sem tökéletesen élethű, mert a fejlődés stádiumai különbözőek és számos átmeneti formáját is találjuk ezeknek a különböző kisebbségeknek, amint azt annakidején 1931 február 22-én a Pester Lloydban egy, Bleyer Jakab barátommal való vitában kifejtettem. A vegyes település különböző jellegéről szólva a már említett memorandumban azt mondtam, hogy »világos az, hogy a nyers számszerűség nem lehet semmiféle rendezésnek vagy kompromisszumnak alapja. Nem lehet még akkor sem, ha a települések kevertségének jellegét is tekintetbe vesszük. Ezeken kívül a nemzetiségek életerejét, műveltségét, vallását és egyéb tényezőket is tekintetbe kell venni. Mindezekről beszél a politikai és a tudományos irodalom. De elhanyagolták azokat a kötelékeket, amelyeket hosszas együttélés, symbiosis teremt nemzetiségek között, az így keletkező rokonvonásokat, azonos szokásaikat, közös hagyományaikat. Emlékiratunknak — így folytattam valamivel alább — a célja, hogy rámutassunk individualizálóbb, az élet változatosságával számoló törvényhozás és közigazgatás szükségére.« Ezt hangsúlyoztam az 1931-ben a Pester Lloydban Gr atz Gusztáv és Bleyer Jakab barátaim cikkeire adott válaszomban is, mondván, hogy »minden általánosítás, minden egyoldalúság, minden túlzás úgy a kérdések beállításában, mint megoldásukban mindig csak árthat és ártani fog«. Ezt az elvet alkalmaztam gyakorlatilag egy egészen más probléma megoldásánál, amidőn, mint a Hadigondozó Hivatal elnöke, munkatársaimmal 1917/18-ban sok memorandum elgondolásainak félretételével a rokkantaknak polgári foglalkozásokba való visszavezetését, megélhetésük biztosítását, több mint 2000 esetben, esetenként egyénileg oldottuk meg, a rokkantakat magukat kérdezve meg, óhajaik felől velük magukkal egyenként beszélve meg jövőjüket. A nemmagyar ajkú honfitársaink gyermekeinek iskoláztatása kérdésében ennek az felel meg, hogy minden szülő niaga döntsön arról, hogy milyen iskolába küldje gyermekét. (Helyeslés.) Azt is nem egyszer hangsúlyoztam, — és az eddig elmondottakból logikusán is következik — hogy mindenkinek joga anyanyelvét, szülei, ősei szokásait ápolni, gyermekeire átörökíteni, de egyazon joga az is, hogy nemzetiségét, anyanyelvét, szokásait megváltoztassa, felcserélje, amint kezdve az Északamerikai Egyesült Államokon, a világ sok államában a bevándorlóknak már első generációjával is történik, a későbbi generációkról nem is beszélve. A magyar békedelegáció vezetésem alatt készült munkálataiban pedig 1919-ben kimutattuk, hogy nálunk, is ezt eredményezte az élet és sokkal inkább a minden69