Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-366

* 442 Az országgyűlés képviselőházának Hadd mutassak rá röviden azokra az indokokra, amelyek téliesen méltányossá teszik azt a kérést, hogy a lelkészek is részesüljenek ilyen vasúti kedvezményben. T. Ház és igen t. miniszter úr! A lelkészek is végeznek iskolai munkát. Nemcsak a hitoktatásra gondolok, amit nagyon sok faluban maga a lelkipásztor végez, de gondolok arra, hogy minden egyes egyháznál a lelkészek rendszerint iskolaszéki elnökök, akik az iskolai munka, a tanítás felügyeletével foglalkoznak, azonkívül vezetik azt a hősies munkát, amelyet a különböző egyházak, vallásfelekezetek iskoláinak fenntartásáért, az iskolák anyagi ellátásáért minden gyülekezetnek végig kell harcolnia Magyarországon. De ezen az iskolai munkán túl a különböző vallásfelekezetek lelkipásztorai tömérdek' olyan közfeladatot látnak el, amelyek szinte már odasorol'hatók az állami feladatok' körébe. Társadalmi és gazdasági téren a lelkipásztorok elsőszámú mindenesei és szolfrái a falvaknak, rendelkezésére állanak az államnak is mindenkor, amikor alkar a lelki belső rend fenntartásáról, megerősítéséről, akár szociális, gazdasági és társadalmi feladatok elvégzéséről van szó. En egy körkérdést intéztem a múlt esztendőben lelkésztársaimhoz, és kiderült többek között az, hogy 300 gyülekezetnek a lelkésze 700 különböző társadalmi és egyéb közületben végez' olyan feladatot, amely általában a közösséget és — ha jól felfogjuk — az államot terheli . Leventeegyesületekben, szövetkezetekben, lövészegyletekben és egyéb más olyan funkcióiknál, amelyek lényegükben állama feladatot jelentenek, becsülettel teliesítik ezek a lelkinászitoirok a maguk kötelességét. (Ügy van! Ügy van!) Hét esztendő óta, mióta én itt fent élek Budapesten, és megfordulok a minisztériumokban és egyéb helyeken, látom, hogy a szegény falusi lelkipásztorok sokszor kopott öltözetben járják a minisztériumok lépcsőit, a szövetkezetek központjait és e*ryéb más helyeket, ahol a falu érdekében el kell valakinek járnia. A falu elsősorban sa maga lelkipásztorát találja meg akkor, amikor ezeket a. közérdekű eljárásokat itt Budapesten valakinek el kell végeznie. De meg kell állapítanom azt, hogv a •magyar lelkipásztori kar — minden vallásfelekezet lelkészéről beszélek — szociális és anyagi belvzetemeglehetős elhanyagolt állapotban van. és hogy ezért a felelősség 'bizonyos vonatkozásban a közösséget és az államot terheli. A kornótlékot például az állam csak 43.5%-ban fizeti ki csupán a. lelkipásztorok esry bizonyos rétedének, mert bizonyos javadalmon túl koroótlékot az állaim egyáltalában nem fizet, úgyhogy a lelkészeknek ezen a téren, az anyagi nitátottsáo* tekintetében az emelekedés teljesen ki van zárva. De nieg kell azt is említenem, hogy a lelkészi javadalmak sokhelyen alapítványokban feküsznek, amelyeknek értéke időközben megsemmisült; sok helyen hadikölcsönben feküsznek, hiszen tudok olyan lelíkésztársamról, akinek a fizetésére szolgáló alapítványból 34.000 korona fekszik hadikölcsönben. Méltóztassanak kiszámítani, hogy ennek kamata mit jelent csökkenés szempontjából az, ilyen lelkészi javadalomra nézve. Azonkívül a magyar lelkipásztori kar jelentős irésze végigszenvedte a mezőgazdasági válság minden konzekvenciáját és hosszú esztendőkön keresztül olyan súlyos nehéz anya366. ülése 1939 január 25-én, .szerdán. gi helyzetben volt, amilyenben talán a tiszt viselőtársadalominak egyetlen -rétege sem. Meg kell még említenem a szociális és anyagi helyzet szempontjából a falun élő családos lelkészek és gyeramekeiket taníttató lelkészek helyzetét. Igen t. miniszter úr, 160 lelkésztársaim adataiból állapítom meg, hogy ma 339 gyermeket taníttatnak házon kívül, 264.000 pengő költséggel. Vian olyan falunélő lelkipásztor, aki fizetésének kétharmad részét költi el gyermekeinek taníttatására és van olyan, aki késő öregségében még mindig azokat az adósságokat fizeti, amelyeiket lel kellett vennie, hogy gyermekeit valamiképpen taníttatni tudja. Ösi kollégiumaink alapjai jórészt teljesen elvesztek és ez az egyik oka annak, hogy a magyar lelkipásztora kar gyermeknevelése és taníttatása ilyen mérhetetlenül súlyos összegekbe kerül. A lelkészek egyébként is viselik mindazt a konzekvenciát, amit Magyarország-ón a falu elmaradottsága jelent és meg kell állapítanom, hogy a magyar államnak mindent meg kellene tennie, hogy a falun élő lelkipásztori kar. amikor közérdekben kell utaznia, vagy amikor lépést akar tartani az egyházi élet fejlődésével, vagy követni akarja a kul; túrélet eseményeit, könnyebben utazhasson. A felvidéki lelkészek megkapták a félárú vasúti jegyet, ha 16 hitoktatási órájuk volt. Nálunk a félárú jegy csak akkor jár lelkészjellegű egyénnek, ha főfoglalkozása a hitoktatás és egyéb lelkipásztori munkát csak mellékfoglalkozásképpen gyakorol. Meg vagyok róla győződve, hogy az Államvasutak nem vesztenének, hanem nyernének akkor, ha a lelkipásztori kar a félárú vasúti Jegykedvezményt megkapná, mert itt elmaradt utazásokról van szó, amelyeket a nehéz anyagi és szociális helyzetben élő lelkészek nem tudnak finanszírozni. Ha valami könnyebbség adatna számukra* többször meg tudnák látogatni a messze tanuló gyerekeket, el tudnának menni egyes alkalmakkor kulturális, egyházi jellegű gyűlésekre, meg tudnának tenni sok olyan utazást, amire községük vagy családjuk szempontjából szükség volna. Hadd mondjak befejezésül még egy-két mondatot. El tudom képzelni, hogy az Államvasutak megszüntetnek minden kedvezményt, de ha van kedvezmény, abból a lelkinásztori kart kizárni nem igazságos. Tisztelettel kérem a miniszterelnök urat, hogy ennek a szellemi, lelki vezetés szempontjából olyan fontos rétegnek méltóztassék megnyugtató feleletet adni. {Elénk helyeslés.) Elnök: A kereskedelemügyi miniszter űr kíván válaszolni. Kunder Antal kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter: T. Ház! Tildy Zoltán t. képviselőtársam interpellációjára válaszomat a következőkben vagyok bátor megadni. Az állami tisztviselők vasúti kedvezményének kérdése 1926-ban nyert általános rendezést. A rendezés elve kettős volt. 'Először szűk körre kellett szorítani a kedvezményezettek számát, hogy az Államvasutak súlyos anyagi helyzete még jobban ne súlyosbíttassék, másodszor precízen meg kellett határozni a kedvezményezettek körét abból a célból, hogy az esetleges nem tökéletes meghatározás következtében felmerülő jogos igényekkel ne bővítsük túlságosan nagyra azt a kört, amelyet az előbbi szempontból szűkebben kellett megállapítani. A rendezés ennek a két elvnek a szem előtt tartásával épült fel. A kérdés egyik oldala a vasút szempontja, a