Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-364

Az országgyűlés képviselőházának 364. nak. Eltévelyedése összetiporhatja népének egy részét, legértékesebb elemeit a földre gázolhatja, a föld színéről kiirthatja és mi történ hetik ezzel az országgal, amely most időlegesen a földön fekszik, amely időlegesen nem bírja nemzeti erőit úgy felvirágoztatni, mint felvirágoztathatná akkor, ha az ország népének jelentékeny részéi, intelligenciáját nem taposta volna lei Fel fog támadni. Vannak a világon más nemzetek is, amelyek a nemzeti egységnek, a nemzeti összefogásnak politikája helyett. a nemzeti elkülönülés politikáját hirdethetik. Kis nemzetek nem tehetik ezt. Azok a kis nemzetek, amelyeknek örülniök kell, ha minél crősebbé, minél hatalmasabbá, minél nagyobbá válhatnak éppen ama tény által, hogy többen vannak. Mert igaza volt az én t. képviselőtársamnak, aki előttem szólt és igaza van a többi t. képviselőtársamnak: természetesen nagyon sokat jelent a bátorság, az elszántság, az elhatározottság, de sokat jelent a szám is Sokat jelent az, hogy egy nemzetnek mennyi harcképes tagja, mennyi harcképes katonája van. T. Ház! Amikor ezekről a tényekről beszélek, nem tudom elmulasztani, hogy itt a képviselőház ülésén meg ne ' emlékezzem néhány vöröskeresztes nővérről, akik a hadifogságban velünk szemben oly példátlan nagy áldozatokat hoztak és akik nekünk akkor oly mérhetetlenül sokat segítettek. Csak a nevüket akarom megemlíteni: Kinszky Nórának, Huszár Andorhmak és annak a két Brandström nővérnek a nevét, akiket annakidején mi Szibéria angyalainak neveztünk és akik a hadifoglyoknak odahozták a gyógyszert és az élelmet akkor,, amikor ezek a hadifoglyok a legszörnyűségesebb viszonyok között voltak. T. Képviselőház! A magyar nemzet egységének és a magyar nemzet erejének növelésében — amikor ezt a szempontot vizsgálom — nagy hibának tartom, hogy akik a fronton voltak, — a frontharcosok — nem juitottak olyan szerephez a háború után, mint amilyenhez nekik az én szerény nézetem szerint kellett volna jutniok. A világháhorú után, amikor a katonák hazatértek a frontról, látták, hogy a hivatalokban bizony sok helyen és az életben is már elfoglalták mások az ő pozíciójukat. Itt megint a honvédelmi miniszter úrnak és a t. kormánynak ajánlom figyelmébe a következőket: a községi életben és általában az egész állami élet megnyilvánulásai terén — tudom, hogy van egy frontharcos törvény, amely ebben az irányban intézkedik — feltétlenül _ előnyben kell részesülniük azoknak, akik hazájukkal szemben kötelességüket teljesítették, nemcsak azért, mert ezt a kötelességet teljesítették, hanem azért is, mert azok meggondolt emberek, nyugodt emberek, akik már keresztülmentek az életnek nagy katasztrófáján, akik már sok mindent láttak. Ezek az emberek az életben az én meggyőződésem szerint mindig jobban meg fogják tudni állni a helyüket,, mint azok, akiknek nem volt módjukban talán még akkor az, életben olyan tapasztalatokra szert tenni, mint amilyenekre szert tettek ezek a háborúban. T. Képviselőház! Az én felfogásom az, hogy a katona katona. Aki egy nemzet katonaságának megítélésében elfogultságok által vezetteti magát, az nem szolgálja az én véleményem szerint a nemzet érdekét. Nekem azt kell néznem, hogy az a katona mit teljesít, mit végzett, hogyan állta meg helyét a kötelességteljesítésben. Nem nézhetem a katonáKÉPVISELÖHÁZI XAI'Ló XXI. ülése 1939 január 20-án, pénteken. 371 nak semmiféle más minőségét. T. képviselőtársaim emlékezni fognak arra, hogy a harctéren soha senkitől nem kérdezték azt, hogy milyen a nemzetisége, milyen a felekezete. Azt sem kérdezték, hogy milyen a foglalkozása, csak azt nézték, hogy mennyire teljesíti a kötelességét. Ha a sírokat nézzük, amelyek a harcterek mentén mindenütt elhúzódnak, látjuk, hogy ezekben is együtt, egymás mellett nyugosznak a, különféle felekezetű, különféle foglalkozású, s a különféle nemzetiségű katonák. Mind egy nemzetért, egy eszméért haltak meg. Nem érdeke az egy országnak, hogy itt különbség tétessék emberek és emberek között, különbség tétessék katonák és katonák között. mert végeredményben e szerint a törvény szerint, amelyet a t. miniszter úr képvisel, ebben az országban most már 12 esztendős kortól kezdve mindenki katona lett, csak egyik az egyik helyen, a másik a másik helyen teljesíti a kötelességét. Tehát mit kell cselekednünk? Azt kell cselekednünk, hogy ennek az egész nemzetnek minden fiát 12 esztendős kortól egészen a sírig, majdnem azt mondhatnám a bölcsőtől a sírig, nemzeti szellemben egységessé kell tennünk. Ennek a nemzetnek egyedei között nem az elválasztó vonalakat kell keresnünk, hanem azt, hogy melyek azok a pontok, amelyek összehozzák őket. Ebben az országban mindenkit egy pont hoz össze: a magyarsága, a magyar nemzet iránt való közös szeretete. Tehát a nemzet iránt való közös szeretetben kell nevelni itt embereket, nem pedig egymásra uszítani, egymás ellen való gyűlölködésre nevelni őket. Nem egymás között való különbségtételeket kell felhánytorgatni, nem meghúzni kell a választóvonalakat, hanem eltüntetni. Nézem itt azt az agitációt, amely ebben az országban folyik és amely — katonai szempontból most csak ezt az egyet látom — az egységet, amelyre a nemzetnek szüksége van, megszünteti, emberek között az elválasztó vonalakat szélesbíti, a helyett, hogy őket egy csoportba összefogná. T. Ház! Ennek a törvényjavaslatnak van egy pontja, amely a sajtóról szól. Ezzel kapcsolatban vagyok kénytelen megemlékezni arról a szomorú agitációról, amely itt az állampolgárok egy részét — olyan részét, amelyről merem állítani, hogy a világháborúban, amikor meg kellett mutatni, hogy ki a magyar és ki a legény a talpán, teljesítette kötelességét — állandóan olyan módon akarja megvádolni, bogy el akarja őt a nemzet testéből távolítani és egy határvonalat akar húzni közötte és a nemzettest többi részei között. A szeptemberi és októberi események alkalmával, amikor egy egész nemzet elakadt lélekzettel figyelte, hogy Magyarország elszakított területeiből milyen részeket fogunk vissza kapni, itt Budapesten és az egész országban egy újságcikk nyomán lassanként elterjesztették azt a hírt, hogy Kisvárdán az ottani zsidóknál egy rádióleadóállomást találtak, amely a csehekkel állt volna összeköttetésben. Amikor ez a hír megjelent, én azonnal csodálkoztam, miért nem áll a hírben, hogy kinél találták a rádiót és miért van egy általános meghatározás. Felhívtam a kisvárdai hatóságokat; de ezek a hatóságok semmit sem tudtak [írről i\ rádióról. Felhívtam a kisvárdai hatóságok felettes hatóságát, a vármegyei vezetőséget, de ott sem tudtak semmit, a belügyminisztériumban sem tudtak semmit, mégis napok teltek el, amíg sikerült kieszközölnöm azt, 58