Képviselőházi napló, 1935. XX. kötet • 1938. június 21. - 1938. december 5.

Ülésnapok - 1935-336

124 Az országgyűlés képviselőházának 336. szőlőtermelésünket rendezni tudjuk és hogy borértékesítésünket bizonyos színvonalra tudjuk emelni. Egyszóval ő volt az a mozgatóerő,, amely lehetővé tette, hogy ez a törvényjavaslat ebben a iormában a Ház elé került és hogy a bortermelés rentabilitását valamiképen elő tudja mozdítani ez a törvényjavaslat a szesztörvénnyel együtt, amely szintén bizonyos kihatásokkal lesz a bormennyiségek eltüntetés sere is. Ha mégis hozzászólok ehhez a törvényjavaslathoz, teszem ezt főleg azért, mert hiszen nekünk gazdaembereknek, akiknek sorsa, termelése, értékesítése olyan nagyon bizonytalan, minden alkalmat és eszközt meg kell ragadnunk, hogy ezen valamiképen változtatni tudjunk, hogy egy bizonyos összefogással, szervezkedéssel termelésünk színvonalát emelni és értékesítésünket lehetőleg jobban biztosítani tudjuk, mint ahogy azt eddig tudtuk. Az államnak természetesen kötelessége, hogy a gazdákat ezekben a törekvéseikben lehetőleg támogassa, ' ezekben a tömörülésekben, szervezkedésekben, amelyekre törekszenek, a hónuk alá nyúljon és ezt a szervezkedést, a termelés organizációját és irányítását állami segítséggel alátámassza és megkönnyítse a gazdáknak azt, hogy érdekeiket jobban tudják képviselni. Különösen nagyon fontos ez a tömörülés egy. olyan gazdasági ágazatnál, amilyen a szőlőés gyümölcstermelés. (Az elnöki széket Lányi Márton foglalja el.) Azok a produktumok, amelyeket ez az ágazat termel, nem feltétlenül szükségesek a mindennapi táplálkozáshoz. Okosan élvezve azonban ez a fogyasztás nemcsak nagyon hasznos és egészséges az emberi táplálkozásban, hanem kellemes is. Az előttünk fekvő törvényjavaslat tényleg segíteni akar a gazdákon, hogy tömörülésükben összefogásukban az érdekeiket jobban képviselni tudják, és segítségükre van abban, hogy a termelésüket s a szakma ágazatához tartozó minden dolgaikat jobban el tudják végezni állami támogatással. Hogy a bor már régóta milyen fontos szerepet játszott a magyar őstermelésben és a kereskedelemben is, arra legyen szabad rövid visszapillantást vetnem. A honfoglalás alkalmával a magyarok mar itt találták a római szőlőkultúra nyomait, különösen a Dunántúl, Pannoniában. Ez arra mutat, hogy amikor a rómaiak- meghódították a Dunántúlt, ott virágzó szőlőkultúrát teremtettek. Ezek a szőlőkultúrák azután a népvándorlás alatt nagyrészt megsemmisültek, amikor a hunok, a gótok, gepidák, herulok, majd később a szlávok és az avarok az országod elfoglalták. Ezeket a szőlőkultúrákat megsemmisítették. Érdekes leletek vannak különösen történelmi régi hegyvidékeinken; így például a múlt század utolsó évtizedeiben a . Somlóhegyen a forgatások alkalmával rendikívül sok római művelési eszközt találtak. Érdekes, hogy ezeknek a szőlőművelő eszközöknek leihelye mindig a hegy dereka táján volt, míg a temetkezési helyek mindig a hegy alatt voltak találhatók, a régi római országutak, a stradák mentén, ahol gyönyörű szarkofágok, kőkoporsók és hamvvedrek kerültek napvilágra. Amíg tehát a szőlőművelő eszközök mindig a hegyen találtattak, addig a temetkezési helyek mindig a szőlő lábánál voltak. A szőlőkultúra a honfoglalás után osak nagyon lassan haladt előre. ) Az első jelek Géza fejedelem alatt tűnnek fel, ülése 1938 június 2î-ên, pénteken. hogy azután az Árpádok és az Anjouk korában mindig nagyobb és nagyobb jelentőségre tegyen szert a magyar szőlőművelés. Az Anjouk korában Magyarország már jóval több bort termelt, mint amennyit fogyasztott és így a borfeleslegeket természetesen ki kellett vinni az országból. Legjobb piacaink voltak akkoriban Németország, Lengyelország és a Kelet. Németországba tengelyen és hajón vitték ki a (borokat, többnyire a Dunántúl borait, Sziléziába szintén tengelyen, vagyis fuvarozással. Lengyelországba a Szepessegen keresztül kerültek ki a borok, hogy a Dunajecen letutajozva, a Visztulán át egeszén a Balti tengerig elmenjenek és a Balti államokban keressenek maguknak piacot. A lengyel vidékeket és az északi államokat többnyire a Tokajihegyalja és Eiger vidéke látta el borokkal, míg a Keleten elsősorban az oláh vajdaságot az erdélyi marosmenti és kükül lői hegyvidék látta el. Nagy zökkenők álltak azonban be a magyar bortermelésben és borkereskedelemben a különböző inváziók alatt, így a tatár és a török invázió alatt, később aztán a nagy vallásháborúk idejében és különösen az osztrák örökösödési háború után, amikor is a veszteit háború miatt Mária Terézia megtiltotta a vászonnak és posztónak Sziléziából való behozatalát, ahová nekünk jelentékeny bormennyiségeink mentek ki. Retorzióképpen Nagy Frigyes azzal válaszolt erre, hogy betiltotta több cikknek, így a magyar bornak, Sziléziába való bejutását, Szilézián keresztül pedig az ő megnagyobbodott országaiba való bevitelét. Ez igen nagy csapás volt a magyar borra és ha tekintetbe vesszük azt, hogy nemsokára utána bekövetkezett Lengyelország feldarabolása is, könnyen megértjük, hogy a Tokajhegyalja vidéke elvesztette természetes külpiacait. A jobb idők csak jóval később következtek be a magyar bortermelésre, még pedig akkor, amidőn 1850-ben, a Bach-korszak alatt — nyilván azzal a célzattal, hogy a germanizálást elősegítsék — lebontották a vámfalakat Magyarország és az osztrák örökös tartományok között. A magyar bor, mely addigj súlyos harmincadokkal küzdött meg az osztrák piacra való bejutás alkalmával, ezután akadálytalanul elfoglalta a maga helyét a monarchia egész területén. Nem sóikkal később nagy zökkenő következik be bortermelésünkben, mert az 1880—90-es években a filoxera majdtnem teljesen elpusztította a hegyi szőlőket. Hogy ez a csapás ne járjon egyedül, de fokozódjék, ugyanakkor bevezették az olasz vámklauzulát, ami azt jelentette, hogy az olasz bonok, amelyek addig 20 arany frankos vámmal jöhettek (be az osztrák monarchia területére, ezentúl 3 forint 20 krajcár vámmal jöttek be, úgy hogy az olasz bortermelés, mely addig csak 30—40.000 hektólitert tudott az osztrák piacokon elhelyezni, ezentúl másfélmillió hektóliterrel jelenhetett meg az egész monarchia területén és ezzel onnan kiszorította a magyar borexportot. Nagy felzúdulás támadt erre a magyar bortermelők körében, de végre is Darányi Ignác vezetésével 1903-ban megdöntötték az olasz borvámklauzulát, majd 1907-ben az autonóm vámtarifa megalkotásával jobb idők virradtak a magyar borra. A vámtarifa megalkotása következtében a külföldi bor és főleg az olasz bor, melyet azelőtt alacsony vámtételek mellett könnyen hozhattak be Ausztriába, súlyos vámot volt kénytelen fizetni, mert hordóborra