Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-327

Az országgyűlés képviselőházának 327. erkölcsileg elhagyott gyermekek »gondozási díjainak« kérdlése. (Az elnöki széket Lányi Márton foglalja el.) ÂM anyagilag és erkölcsileg elhagyott gyermekek — mint méltóztatnak tudni <— az állami gyermekmenhelybe utaltatnak be, on'nan pedig azután idegen »nevelőszülőkhöz« adják ki őlket. Ma ez a rendszer, de még az 1929/30. évi költségvetésbe be volt állítva 600.000 pengő abból a célból, hogy azoknak a gyermekeknek ellátására is jusson, akik ugyan be voltak utalva az állaimi menhelyre, de akik nem idegen nevelőszülőkhöz adattak ki, hanem akiket a szülőknél, vagy pedig a vérszerinti hozzátartozóknál hagytaik ínég, illetve helyeztettek el. Ennek a rendszernek a megszüntetése volt szerintem a legemberteilenelbb intézkedés. Valami »szovjetíze« van annak, hogy mindenáron elszakítjuk a szülőtől a gyermeket és mindenáron idegenekre bízzuk annak nevelését. Mi volt ennek a következményét Az, hogy a legszegényebb sokgyermekes családok sem, voltak hajlandók a menhelybe utaltatni a gyermeküket, akármilyen nagy nyomorban éltek is, mert nem adták oda a gyermeküket idegeneknek, hogy azok neveljék őket, hanem inkább otthon tartották, hogy az a gyermek érezze a szülői szeretetet és a családi tűzhely melegségét. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) Azért kérem a miniszter urat, törekedjék arra, hogy az a mindössze 600.000—700.000 pengő —_mely az előbb említett célt szolgálta — állíttassék vissza a költségvetésbe. (Boczonádi Szabó Imre: Inkább emeljék!) Helyes, inkább emeljék, mintsemhogy eltöröljék. Én azonban egyúttal arra is kérem a miniszter urat, hogy állíttassa vissza a községekben azokat az úgynevezett »egyénenkénti segélyeket«, amelyeket a minisztefközi bizottságok nemrégiben annyira redukáltak vagy töröltek. Ezek arra szolgáltak, hogy elesett, illetve sokgyermekes családok kapjanak havonkint 10—15 pengőt, hogy legalább meg legyen a betevőfalatjuk. Mit Jelentett ez egy község háztartásában? 700—800 pengőt vagy legfeljebb 1000 pengőt évente, ami épp nem jelentette a pótadó emelkedését. Mi az egyke ellen beszélünk és akkor nem vetünk gátat ilyen antiszociális intézkedéseknek, amelyek azután a községekben mérhetetlen nagy elkeseredést szülnek. Egy másik igen fontos problémára vagyok bátor áttérni és ez családvédelem kérdése. Amikor a vezetőkörök már ebben az országban is felismerték a családvédelmi törekvések nagy fontosságát és amikor a családvédelem, gondolata a miniszterelnök úr minden nagyobb beszédében vörös fonálként húzódik végig, ugyanakkor úgyszólván lehetetlen az, hogy a családvédelemmel foglalkozó Magyar Családvédelmi Szövetség ne részesüljön abban a szerény támogatásban, amelyre feltétlenül szüksége van, hogy nemes munkáját folytathassa. A Magyar Családvédelmi Szövetség 200.000 pengőt kért egy évre, amiből azonban csak 30.000 pengőt állítottak be a költségvetésbe. Én nagyon kérem a mélyen t. belügyminiszter urat, hogy a Családvédelmi Szövetséget sokkal intenzívebben támogassa és ismerve az ő hazafias gondolkozását és nagy szociális érzékét, meg vagyok róla győződve, hogy ennek a kérésnek eleget is fog tenni. Dr. Doros Gábornak, a Magyar Családvédelmi Szövetség kiváló ügyvezető elnökének van egy elgondolása, amely szerintem rendkívül helyes és megszívlelendő. KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XIX. ülése 1938 június 10-én, pénbeken. 585 Ö t. i. a Nemzeti Önállósítási Alaphoz hasonlóan Nemzeti Családvédelmi Alapot kíván létesíteni. Ez az alap a különböző juttatások révén a szegénysorsú családok gyermekneveltetési segélyeire, családipótlékokra, házasodási kölcsönökre, kelengye-segélyre, házasság előtti és családvédelmi tanácsadó intézmény fenntartására, az egyke elleni küzdelemre, stb.-re lenne fordítandó. Ha összehasonlítom a mi családvédelmünket a külföldi nagy államok ilyen irányú törekvésével, akkor valósággal el kell szomorodnom. (Úgy van! jobbfelől.) Ha én azt látom, hogy Olaszországban, mely ország gazdaságilag abszolúte nem áll jobban, mint mi, Mussolini legutóbb is — és nem tudom, már hányadszor — százmillió lírát adott a házasulandók segítséségére, akkor lehetetlen, hogy mi a fennemlített, aránylag csekély összegek miatt állandóan halljuk és tűrjük a panaszokat és a szemrehányásokat, hogy nincs bennünk megértés, és hogy a kormányunk nem akar cselekedni. Nekem többek közt az volna az elgondolásom, hogy a nyugdíjasok elhalálozása, illetőleg a nyugdíjasok özvegyeinek elhalálozása után a nyugdíjak egy rész ét biztosítsa a kormány a gyermekek számára, mert — amint az életben látjuk — a tisztviselők, —

r akármilyen magasrangú tisztviselők is — azért igyekszenek még életükben elhelyezni gyermekeiket, mert jól tudják, hogy ha elhalnak és elpusztul az özvegyük is, a gyermekek ott állnak mindén segítség nélkül és ki vannak téve a fizikai és erkölcsi romlásnak és züllésnek Mélyen t. Ház! Még egy kérdésről kívánnék több vonatkozásban szólni és ez a társadalombiztosítás kérdése. Mindenekelőtt meg kell állapítanom azt, hogy az az összeg, amellyel a t. kormány ennek a nagy egészségügyi és szociális intézménynek a segítségére siet, abszolúte nem elegendő (Kertész Miklós: Ez igaz!) és különösen nem elegendő az az összeg, amely a legnagyobb válsággal és nehézségekkel küzdő betegségi ágazat támogatására állíttatott be. Ez az ágazat az, amelynek gondoskodnia kefl.1 arról a 6—700.000 biztosítottról és azok összes hozzátartozóiról betegség esetén, ami több mint kétmillió lélek gyógykezelését és szociális gondozását jelenti. Es mégis mit látunk? azt, hogy ez az ágazat állandóan pénzügyi nehézségekkel küzd, olyannyira, hogy ma már az orvosok úgyszólván képtelenek a betegeket kórházba, üdülőhelyekre, fürdőbe küldeni, illetőleg csak olyan feltétel alatt küldhetik oda, hogyha három éven át nem voltak beutalva »ellátásos« fürdő-, illetve gyógyhelyre. Az orvosok keze a gyógyszerrendelésnél, beutalásoknál és a többinél annyira meg van kötve, hogy én — őszintén megvallva — nem csodálkozom azon az elégedetlenségen, amely a biztosítottak társadalmánál ennek következtében tapasztalható. Hangsúlyoznom kell azt is, hogy az Intézet betegségi ágazatának nehéz helyzetét nem az Intézet vezetősége okozta. Sajnos, ezt azok a balkezes spekulációk hozták létre, azok a. meg nem felelő telekvásárlások, objektumvételek, beruházások, stb., amelyeket sokszorosan túlfizettek, ami miatt azután ez az ágazat lassanként válságos helyzetbe került. Ebből tehát az következik, hogy itt tulajdonképpen a betegségi ágazatra »fentről« kényszerí tették rá az említett vételeket, objektumszerzéseket és beruházásokat, amelyekkel maga az Intézet vezetősége egyáltalán nem kívánt foglalkozni. 84