Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-319

Az országgyűlés képviselőházának 319. családtagokat is beleszámítva — 711.000 emberről van szó, vagyis a 9 milliós magyarságnak ez 8%-a. A mai magyar lakosságnak 8%-a él tehát olyan viszonyok között, amelyek a háború előtti állapotokkal összehasonlítva, valóban kedvezőtlennek tekinthetők. A háború után napjainkig eltelt húsz év óta a tényleges szolgálatban álló tisztviselők végigmentek minden szenvedésen. Őket érték legelsősorban azok a csapások, amelyek ezt az országot meglátogatták. Ezek az emberek szótlanul tűrték azt, hogy a háború óta húsz esztendő alatt ötször szállították le fizetésüket, felemelték adójukat, mert hiszen ők teljesen tisztában voltak azzal, hogy az államháztartás mostoha helyzetében nekik is áldozni ok, hangtalanul, szerényen áldozniok kell. Ámde, ha egyszer a költségvetés, az államháztartás állapota rendben van, akkor szerény nézetem szerint elsősorban ezekről az emberekről kell gondoskodni és ezek felé kell tekintetet vetni, mert hiszen nagyfontosságú érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez a jelentékeny társadalom megfelelő anyagi viszonyok közt éljen. Három szempont van itt, amely különleges méltánylást igényel. Először is, ha én művelt, kötelességtudó, kötelességét kifogástalanul teljesítő tisztviselőkről akarok gandpskodni, ez társadalompolitikai, nemzetpolitikai szükséglet, mert hiszen a megbízhatóságot, a nemzethűséget, a kultúrszínvonal emelését csak egy jól szituált, megelégedett tisztviselőtől várhatom el. De gazdasági szempontból is nélkülözhetetlenül fontosnak tartom a tisztviselői társadalom gazdasági helyzetének javítását. Emlékezzünk vissza, évekkel ezelőtt igen jelentékeny politikai propaganda folyt a tisztviselői társadalommal szemben. Mindig azt hallottuk, hogy a tisztviselői társadalom ingyenélő, a fizetést túlságos mértékben húzza. Ma is hallatszott még itt egy ilyen hang. Azt mondták, hogy le (kell szállítani la tisztviselői fizetéseket^ Olyan nagyi volt ez a propaganda, hogy egyenesen animozitás, ellenségeskedés keletkezett a tisztviselői társadalommal szemben. A nyomás alól a kormány is alig-alig térhetett ki. Ezzel szemben mit látunk? A gazdasági körök azok, amelyek elsősorban súlyt helyeznek arra, hogy a köztisztviselői fizetések javíttassanak, mert a gazdasági körök azóta e propaganda ellenére rájöttek arra, hogy minden fillér, amely a köztisztviselő, a nyugdíjas kezébe kerül, a fogyasztáson keresztül a termelést szolgálja, tehát gazdasági érdek is fűződik ahhoz, hogy a köztisztviselői és nyugdíjas illetmények szabályoztassanak, illetőleg felemeltessenek. Én két dolgot kérnék e tekintetben a pénzügyminiszter úrtól. Az egyik az, hogy a legnagyobb gondossággal állítsa helyre azokat az arányokat, amelyek a háború előtt az egyes státuszokban érvényben voltak, és amelyek biztosítják az előléptetési és az üres állások betöltését. A másik pedig az, hogy amint az államháztartás megengedi és amint az államháztartási helyzet kialakulása lehetővé teszi, építse le szuszesszíve azokat a fizetéscsökkentéseket, amelyek 25 év óta sújtják a tisztviselői és nyugdíjas társadalmat. Az államháztartás harmadik szépséghibájához csak meglehetős meggondolás után nyúlhatok hoizzá, mert hiszen ismerve az ezzel összefüggő súlyos problémákat és nehéz kérdéseket. Ez a magyar közadók rendszere. Amikor az 1867-es kiegyezés után kezdték a magyar adórendszert kiépíteni, az adótörvényéébe 1938 május 2h-ên, kedden. 161 alkotásnak két alapelve volt. Az

w egyik az iparosodás elősegítése, a másik a tőkeképződés elősegítése. E két elv érvényesülésének az adórendszerben (következménye az a példátlan felfejlődése a magyar iparnak, amely ma versenyképesen, minden tekintetben szilárdan itt áll a világversenyben, ezer és ezer magyar munkásnak kenyeret ad és itt van az a tőkefejlődési folyamat, amely, habár nem kielégítően, mégis csak megvalósította azt, hogy ma Magyarországon tőke, mobil tőke van. Ennek a két elvnek azonban egyúttal következménye is van, egy hátrányos 'következménye, nevezetesen az, hogy az adóztatásban bizonyos aránytalanságok keletkeztek, amelyeket ma már minden elfogulatlan, hozzáértő ember nyugodt lelkiismerettel megállapít. A pénzügyminiszter úr és legutóbb a miniszterelnök úr is nagyszabású propagandabeszédeikben kilátásba helyezték, hogy különösen a vagyonadó és a vállalati adó tekintetében fennálló aránytalanság kiküszöbölése és elsimítása munkába vétetik. A magam részéről talán annak megjegyzésére szorítkozom csupán, hogy elsősorban a mezőgazdasági üzemek adóztatása szempontjából kellene vizsgálat tárgyává tenni adórendszerünket. Bátor vagyok Fellner Frigyes egyetemi tanárnak egy tanulmányát ismertetni, amely éppen adórendszerünk arányosságának kérdésével foglalkozik, Fellner az 1932,. évi adatok alapján kimutatta, hogy az egyenes adók 504 millió összegéből a mezőgazdaság 121'3 milliót, azaz 23'6 százalékot, a bányászat és ipar 23*1 százalékot, a kereskedelem, hitel és közlekedés csupán 16'5 százalékot visel. (Mózes Sándor: Itt van a nagy aránytalanság!) A közvetett adóknak 355*5 millió pengős volumenjéből a mezőgazdaságra esik 103'4 millió, 29'8 százalék, a bányászatra és iparra 110*3 millió, azaz 31*8 százalék, vagyis valamivel több. Most ugyancsak Fellner az 1930-as adatok alapján rendkívül érdekes számításokat eszközölt a nemzeti jövedelem tekintetében. Ha a Fellner-féle adóadatokat és ezeket a jövedelmi adatokat összehasonlítjuk, könnyen kiszámíthatjuk, hogy a mezőgazdaságnak 2143'6 millió pengő jövedelméből 10*5 százalék az adó, a bányászat és ipar 1824 millió pengő jövedelméből 12*5 százalék az adó. Ugyanebben az időben a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal is számításokat eszközölt, amelyek szerint a mezőgazdaság adóterhe 14'6 százalék, a bányászat és ipar adóterhe 12'5 százalék. Fellner adatai szerint tehát az ipar és kereskedelem 2 százalékkal többet adózik, mint a mezőgazdaság. A Statisztikai Hivatal számítása szerint fordítva áll a helyzet, a mezőgazdaság 2 százalékkal több adót fizet, mint az ipar. Akárhogy áll is ez a helyzet, ha számításba és tekintetbe veszszük azt, hogy a mezőgadaság jövedelmezősége köztudomás szerint legfeljebb 4 százalék, tehát a mezőgazdaság tőkehozama legfeljebb 4 százalék, az iparban, a bányászatban stb.ben forgó tőke azonban 8—10 százalék jövedelmezőséggel bír, akkor azt látjuk, hogy a mezőgazdaság adóterhei jövedelmezőségéhez képest lényegesen magasabbak, mint az ipar adóterhei. Ha az úgynevezett diffúziós elméletet alkalmazzuk, amely abból áll, hogy az adók mikép hárulnak át az egyik adóalanyról a másikra, akkor azt konstatálhatjuk, hogy túlnyomó többsége az adónemeknek a mezőgazdaságra hárul. Ebből azt következtetem, hogy