Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.
Ülésnapok - 1935-308
Az országgyűlés képviselőházának nése. Kérdem a kormányt, meg tudja-e mondani, hogy e pillanatban Magyarországon hány magántisztviselő, hány magánalkalmazott dolgozik és milyen azoknak fizetés- és jövedelemmegoszlása, hogyan és miképpen lehetne a politikai és szociális jogegyenlőség alapján ehhez a kérdéshez jogsérelem nélkül hozzányúlni, hogyan és miképpen lehetne az igazságtalan és antiszociális kinövéseket lenyesegetni és a problémáikat így megoldani? A kormány ezt meg sem kísérelte, a kormány erre vonatkozólag semmi, de semmiféle adatgyűjtést nem. rendelt el és nem hajtott végre. Amint ímár a bizottsági tárgyalás során is megmondottam, az általam Összeállított, illetve az Oti. és a Mabi. adatainak egybekombinálásával rendelkezésre álló egyetlen mai érvényességű adat az, hogy 1937 december 31-én — frissebb adatot ma még nem lehet tudni — ebben az országban 500 pengőt meg nem haladó jövedelme 107.054 magánalkalmazottnak volt. Mint a viszonyok alapos ismerője, 'mint ennek a rétegnek képviselője, mint ezeknek az ügyeknek egyik szerény harcosa, mint a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetének és az Oti.-nak igazgatósági tagja, az összeállítás és az adatok verifikálása után kijelentem, hogy a 107.000 magánalkalmazottból csak vegetált 74.000, kereken 69%, küszködött 19.000, tehát 18% és szerényen megélt 13.000, tehát 12%. Azt méltóztatik esetleg kérdezni, hogy mi van az 500 pengőn felüli jövedelműekkel. Nem tudom, t. Ház, hogy mennyi ezeknek száma, túlságosan nem is érdekel s ha önök az 500 pengőn felüli jövedelműekre- külön törvényt, külön rendszabályokat, külön restrikciókat akarnak életbeléptetni, bár szörnyen és igazságtalanul alacsonynak találnátm is ezt a határt, azt mondom, módjukban van, ám tessék megcsinálni, de az 500 pengőn aluli jövedelműekre vonatkozólag, azokra vonatkozólag, akik közül 150 pengőt meg nem haladó keresettel rendelkezik 74.000, ezekre mondottam azt, hogy vegetálnak, a 150—200 pengő közöttiek: ezekre mondottam azt, hogy küszködnek, ezekre nézve nem lehet és nem szabad olyan bántó, sértő és igazságtalan állításokkal ideállani a törvényhozás színe elé, amit ez a társadalmi réteg — nyugodtan állíthatom, mert isinerem őket — felekezeti különbség nélkül sértőnek és bántónak talál. En volnék az utolsó, aki egy igazságtalan és bántó szót kiejt a száján a keresztény felekezethez tartozó kollégáimmal, társaimmal szemben. En volnék az utolsó, aki egyetlenegy igazságtalan vagy bántó megjegyzést tennék, vagy eltűrnék azokkal szemben, akik a gazdasági életben ina is nagy többségben levő keresztény elemet képviselik, de nem privilégiumok alapján, nem előjogok teremtésével, nem különleges védő rendszabályok útján kerültek ide, akik végigjárták ugyanazokat a kereskedelmi iskolákat, ugyanazokat a kereskedelmi akadémiákat, ugyanazokat a középiskolákat, ugyanazokat a gazdasági tanfolyamokat, mint a más felekezethez tartozók, akiket valóiban nem leihet azzal vádolni, mintha a legcsekélyebb mértékben is a képességek tekintetében felekezeti szempontok szerint így, vagy amúgy osztályozódnának, de azok között, akik egyenlő feltételek mellett induló és egyenlő feltételek mellett dolgozó részesei ennek a százezres tábornak, ott önök nem fognak olyan megkülönböztetéseket, olyan bántó és 308. ülése 1938 május 9-én, hétfőn. 391 sértő jellegű megállapításokat találni, mint amit ez a törvényjavaslat mond, mert a munkának a súlya, a munkának a nehézsége, a függésnek a keserve, a munkaidőnek rendezetlensége, az előmenetelnek szabályozatlan volta egyformán érint és egyformán sújt keresztényt, zsidót, minden dolgozó réteget, minden dolgozó kategóriát. És én, aki gondosan ügyeltem és ügyelek arra 15 esztendő óta, amióta ennek a rétegnek élén állok ezen az oldalon, hogy ne legyenek súrlódások, ne legyenek felesleges világnézeti okokból eredő összeütközések a szervezett magántisztviselők között, hiszen olyan nagy és hatalmas a szervezetlenek tábora, hogy nem egymásai kell veszekednünk, én mondom és én állítom azt, hogy hogy a zsidó vallású öntudatos dolgozó magántisztviselői réteg mélységes megbántottsággal, de dacos elszántsággal is, a dolgozó ember, a sorspróbáitatásokhoz hozzászokott munkás elszántságával fogadja a kormányzat intézkedéseit. Ellenben nagyon szégyelik magukat keresztény vallású kollégáink, ahogyan ezt ismételten és ismételten közgyűlésen és nyilt színen számtalan alkalommal kifejezésre juttatták. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Többször járt nálam Boldizsár Iván úr, mielőtt megírta a Magyar Szemlében nagy feltűnést keltett tanulmányát a magántisztviselők szociális és gazdasági helyzetéről. Igazán nem igyekeztem őt befolyásolni, nem is lehet, nyiltszemű ember, elfogulatlan és jószándékú szociológus. Hallgassák meg, talán f elhiszik neki, ha nekem nem, hogy miképpen ítéli meg ennek a társadalmi rétegnek a helyzetét felekezeti különbség nélkül (olvassa): »Aki huzamosabb ideig foglalkozik életviszonyainkkal s nem resteli felkeresni azokat, akiknek csak befelé nyelt panaszuk van, de hangjuk nincs, otthonukban lepik meg a nyomor hősi takargatóit, az óvatos ruhaviselés akrobatáit, a fűtetlen szobák modern remetéit, elámul és megdöbben a roppant nélkülözések és a mély emberi tragédiák láttára. Bátran ki lehet mondani előre is: a magyar magántisztviselők ma cseppet sem kevésbbé proletárok, mint azok, akik magukat proletárnak vallják.« (Kéthly Anna: Ez a »könnyebb és kedvezőbb« helyzet!) T. Ház! Azt mondja a miniszterelnök úr (olvassa): »Engedjék meg, hogy föltegyem a kérdést: hol és mennyiben érinti ez a javaslat az ország izraelita lakosainak a polgári és politikai jogok gyakorlására vonatkozó, törvényben biztosított jogát?« Én felelek erre: ez a javaslat elkobozza és arányszámok függvényévé teszi a munkához és kenyérhez való jogot. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Súlyosabb ez, t. Ház, mint bármely gazdasági válság. Mert egy gazdasági válság, — amilyet Magyarország fizikai és szellemi munkássága hármat szenvedett el eddig a háború után, pénzünk cseppfolyóssá válásának 1921—22-es válságát, azután a szanálási válságot 1925—26ban és az 1931—33-as világgazdasági válságot — egy válság kilendíti ugyan az embereket életük pályájából, kenyerükből, sújt fájdalmasan és keservesen, de egyformán sújt és nem tesz felekezeti megkülönböztetéseket. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A konjunktúra-javulás emel és visszahoz a munkafolyamatba, megint nem felekezeti szempontok szerint, hanem a kapitalizmus belső' törvényszerűségei szerint, lehetőleg