Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.
Ülésnapok - 1935-308
Az országgyűlés képviselőházának ; földön és Dunántúl voltak városaink, amelyekben az egész kereskedelem a kereszténység kezében volt. Volt a Dunántúl egy egész sereg középipari vállalat, amely régi, iparoscsaládok kezében volt, (Egy hang jobbfelől: Debrecenben!) a kartel-kapitalizmus hatása alatt azonban mind elpusztultak. Vagyis miután a bankokrácia a monopol-kapitalizmus kiépítése révén jogot és lehetőséget nyert arra, hogy a vállalatokat felvásárolja, az így megszerzett iparvállalatokat pénzügyi szolgálatra állította be. Bankjaink a háborúutáni időben nem annyira a bankszerű feladatok útján, hanem az ipari vállalatok pénzügyi szolgálatain át rekonstruálódtak. Egy alkalommal, árvizsgálati feladatok közben, egy textilgyár következő adataival találkoztam: A vállalat 1931 július 1. előtt keletkezett devizatartozás címén 5,080.000 pengővel tartozott. 1933-ban, amikor a vizsgálat történt, jóváírt számlái ugyannál banknál 4,600.000 pengőt tettek ki. Devizatartozása után kifizetett előbb 9 3 /4, utóbb 9%%-ot, folyószámlatörlesztése után viszont 4, illetőleg 3%-ot térítettek neki. Ezek szerint a számlatartozás és követelés, valamint a kamatdifferencia egybevetéséből kitűnt, hogy de facto 480.000 pengő tőketartozás után abban az esztendőben 341.000 pengő kamatot fizetett. Ez a példa jól rávilágít a pénzügyi szolgáltatások mérvére, amelyet a magyar ipar a bankoknak teljesít. A magyar monopolkapitalizmus berendezése szerint tehát, miután a magyar bankokrácia a kartelkérdésben lehetőséget és jogot nyert arra, hogy az iparon keresztül a magyar közönséget, a fogyasztót megadóztassa, in ultima analisi a bankok kezében az iparvállalatok nem egyebek, mint egyszerű adóbehajtó instrumentumok. A következő tétel, amely az árdrágító kalkulációkból szembetűnik, az, hogy az iparvál; lalatok, tehát a termelők és a fogyasztók közé jó egynéhány olyan kereskedelmi vállalat erőszakoltatik be, amely feleslegesen drágítja meg az árut. A német karteljogban »Pertigungs Verband«-nak nevezik ezeket az egyesüléseket, amelyek célja közösen vállalt feladatok útján kedvezőbb feltételek mellett versenyezni idegen harmadikkal szemben. Ehhez azonban nem kell kartel, nem szükséges, — főként a kizárólagossági szerződéseket értem — hogy külön drága kereskedelmi és ipari vállalat iktattassék be feleslegesen a termelő és a fogyasztó közé, mint ahogyan ezt a magyar kartel teszi. Általában tapasztalat, — és ez az egész vonalon így volt, különösen a konjunkturális években, amikor a kartelgyűrű bezárásának lehetősége már megvolt — hogy a kartelben való érdekeltség a kartelben tömörült iparvállalatok és a fogyasztóközönség közé egy, néha több olyan kereskedelmi, esetleg ipari vállalatot állított be, amelyek élik a maguk külön kereskedelmi életét, amelyek nem egyszerű bürók, hanem elég drága adminisztrációval rendelkező külön vállalkozások. Ezek legtöbbször teljesen feleslegesek, a racionális gazdasági élet szempontjából teljesen mellőzendők lennének és a normális árverseny mellett lehetetlen is volna a fenntartásuk. Ez mit jelent* Semmi mást, mint privilegizált láncolást. T. Ház! Feltűnik az is, hogy a magyar gazdasági viszonyok között, különösen a részvénytársasági vállalatokban, túldimenzionált az igazgatási apparátus a vállalatnál dolgozó munkások létszámához képest. Nagyon kicsiny 8. ülése 1938 május 9-én, hétfőn. 365 a front és túlnagyra dagad az Etappenraum. Egy szabadon érvényesülő árverseny mellett ez is lehetetlen volna. Normális viszonyok között a vállalatok adminisztrálásában alkalmazott emberek jelentékeny része kénytelen volna a termelésben résztvenni, nem pedig a kartelárakban biztosított és a fogyasztásra áthárított felesleges ártorzítás révén ellátásukat biztosítani. Specifikusan magyar jelenség a kényszeregyességek újfajta üzletága. Aki a Hitelezői Egyletnek hivatalos jelentését figyeli, megállapíthatja, hogy az 1926—1935-ig eltelt időben 350 millió összeg volt az, amelyet a hitelezők az adósok javára leírtak, 70%-os kiegyezés mellett. Ehhez az összeghez csatlakozik az iparban lezajlott kényszeregyességeknek 60 milliója, valamint a magánegyességek körül .szerepelt jó egynéhány millió. A szórványosan jelentkező kényszeregyesség a kereskedő jövő prosperitásának érdekéből alkalmazott elfogadható kisegítő intézmény lehet, de ott, ahol valóságos tömegjelenséggé, üzletággá fejlődik, beteges elferdülés ez és visszaélés a fogyasztóközünség rovására. A monopólium révén — minthogy a kartel minden terhet áthárít — a fogyasztókon behajtott majdnem félmilliárdnyi összeg így osztatik ki azon foglalkozási vagy mondjuk népességkategória között, mely a kartelekben helyet foglaló érdekeltséghez érzelmileg legközelebb áll. Ezt sem lehetne kartelképződés nélkül és az árnak a piacon való természetes hatása nélkül keresztülvinni. S hogy ez így van, álljon itt a következő statisztika. Például a bőriparban a megjelölt időkben 862 bőrkereskedő közül 445 kényszeregyezkedett és 409 cipőkereskedőből 349-nek volt számbajöhető fizetésképtelensége. Méltóztatik látni ebből a pár példából, amelyet felhoztam, hogy a magyar monopolkapitalizmusnak mai formájában a spätkapitalizmusnak az irodalomból is jól ismert karaktere bontakozik ki. Vannak azonban specifikus magyar elferdülések, amelyeknek az eredménye az, hogy egy nagy sereg olyan ember élősködik a magyar gazdasági életen, akik normális berendezkedésű gazdasági élet mellett nem az árdrágításból, nem -a mesterséges konjunktúracsinálásból, nem a láncolásból, egyszóval nem a mások által termelt javak árdifferenciájából élnének, hanem kényszerítve lennének magában a termelésben helyet foglalni és munkájukkal, igyekvésükkel a közjólét emeléséhez hozzájárulni. Ha azt méltóztatik kérdezni, hogy mi a hat cl Síi mindennek, akkor a legkülönbözőbb vonatkozásokról kell beszámolni. Itt van az első kérdés, amelyet voltam bátor igénytelen felszólalásom elején hangsúlyozni. Népesedésünk alakulása szerint közel 500.000 főnyi iüari munkás és segédet kellett volna, mint keresőt alkalmaznia a magyar iparnak. A magyar iparra fordított áldozatok és vámvédelem után, amelyet az iparért vállaltunk, ezt mindenkép el is várhattuk volna. Ez hozzátartozott volna a magyar gazdasági és társadalmi élet egyensúlyának biztos megalapozásához. A kartelárak magasan tartása miatt, le nem szorított termelés mellett, ennek a népességkategóriának az ellátása, ezeknek a munkásoknak felvétele és alkalma bizonyára lehetővé vált volna. Miután az ipari •munkás tartaléksereg nőtt, a munkanélküli ipari munkások az alkalmazásban levők bérét
