Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-293

492 Az országgyűlés képviselőházának 293. ülése 1938 április U-én, hétfőn. is szabad egy választójognál a változtatás le­hetőségét kizárni. Ma azonban ez a kettős rend­szer, amelyet vegyes rendszernek mondhatnék, az összeegyeztetés révén kielégíti azokat a gon­dolatokat és igényeket, amelyeket mi a titkos választójog elvélhez fűzünk. Technikai kérdésekkel egyáltalában nem foglalkozom, mert az a meggyőződésem, hogy minden törvény, főképpen pedig a választójogi törvény, annyit ér, amennyit az életben elérni tud; vagyis az a szellem, amellyel a törvényt végrehajtják, megölheti a törvényi, de új éle­tet is adhat annak. A törvény élete tehát a végrehajtáson fordul meg. Nekem az a meg­győződésem, hogy mi valóban a legnagyobb gondossággal iparkodtunk, már amennyire ez lehetséges, tökéletes dolgot elérni. A kritiku­sok, az ellenzéki szónokok, akik jobbat és tö­kéletesebbet akartak, azt_ méltóztattak mon­dani, hogy nem sikerült. Én ezzel szemben azt mondom, hogy mindkét részről megvolt a jóra való törekvés s a bizottsági tárgyalások is e mellett tesznek tanúságot. A sok módosítás sem pusztán a javaslat komplikáltságát je­lenti, hanem azt, hogy mindenki iparkodott a maga tudását pozitíve kifejezésre juttatni. Nem volt senki részéről rideg elzárkózás, sőt ellenkezőleg: jóindulatú módosításainál min­denkit az vezetett, hogy a lehető legjobbat al­kossuk. S ha az előadó úr, aki alapos tanul­mánnyal és kimerítő indokolással vezette be e javaslat tárgyalását, a módosítások egész tö­megét fogja is előterjeszteni, ne méltóztassa­nak ,azokra, mint a javaslat gyengeségére mu­tatni, hanem méltóztassanak tekintettel lenni arra, hogy mennyi különböző érdeket és szem­pontot kellett összeegyeztetni és talán még so­hasem történt meg egy törvényjavaslat tárgya­lásánál, hogy a különböző szempontok minden oldalról annyira érvényesülhettek volna. Az általános választójog, amelyet olyan könnyen dobnak oda azok, akik nincsenek megelégedve az ilyen, mondjuk, nekik nehéz­kesnek látszó törvényszerkesztéssel, ott, ahol behozták, nagyon tragikomikus sors elébe ment. Nézzük pld. Franciaországot, ahol az ál­talános választójog valóban a Rousseau-féle tanítások értelmében lépett életbe: s azóta, egyebet sem tesz a francia törvényhozás, mint folytonosan intézményekkel igyekszik korlá­tozni, vagyis életben tartani. Mert mit jelent az .arányos, proporcionális választás? Mit jelen a kisebbségi képviselet, a plurális sza­vazati jog, mit jelentenek mindezek az újabb intézmények? Mindezek azt jelentik s ínég, az indirekt választóijog gondolata is azt jelenti, hogy az általános r választójoggal szemben igyekeznek érvényesíteni az élet szavát. Mert meggyőződésem szerint az általános választójog csak elméletben van, gyakorlatban azonban sehol sincs. Hiszen, ha nézzük, már a kiindulási pontnál korhatárt kell felállítani. Ez már korlátozás. Ha tehát az általános vá­lasztójogot az emberrel veleszületett jognak s az emberi méltósághoz, _ az emberi termé­szethez tartozó szabadságjognak vesszük épp úgy, mint más szabadságjogokat, akkor a korhatár felállítása egy korlátozás. De nem­csak ezt a korlátozást hozták be, hanem bi­zonyos értelmi cenzust is azáltal, hogy az analfabétákat kizárják. A vagyoni cenzust is elismerik. Az általános választójog tehát a valóságban tulajdonképpen sehol sincs, mert már korlátozva van. A valóság azt mutatja, hogy ezt az elvet korlátozás nélkül ,az életben keresztülvinni nem lehet. Ez egy szerzett jog, amelyet az állam ad polgáraínak és kell, hogy adjon minél nagyobb tömegben, ha az állam­polgárok megfelelnek az állami élet igényei­nek, a nemzet érdekeinek. Hiszen egy állam, egy nemzet sem nyújthat szavazati jogot állampolgárainak, ha a nemzet az állam vagy a törvényhozás meg van győződve arról, hogy ez öngyilkosság volna. Ezt egy állam sem teszi és nem is teheti. Ha ezelőtt 20—25 esztendővel tartottam volna ezt a beszédemet, it. Képviselőház, sok­kal doktrinérebb lettem volna, sokkal szigo­rúbb kritikát gyakoroltam volna. Ez alatt a 20—25 esztendő alatt megváltozott a világ, kö­rülöttünk földrengések voltak, országok pusz­tultak és keletkeztek és nem tehetjük azt, — és ezt elsősorban magamranézve tartom, — amit némelyek tesznek, hogy úgy látszik Rip van Winkle módjára átaludva ezt a kort, ott akar­ják folytatni, ahol abbamaradt. Erről szó sem lehet. Ha Itatjuk körülöttünk ezeket az eseménye­ket, ha látjuk a nacionalizmus teremtő erőit, amelyekről beszédem elején szóltam, ha látjuk a milliókra alkalmazott szociális gondolat ér­vényesülését ennek konzekvenciáit magunkra nézve le kell vonnunk, következményeit vállal­nunk kell, mint kis nemzetnek a magunk csonkaságában és gazdasági nyomorúságában is. Látnunk kell azt, hogy amit azok használtak, azt mi is használhatjuk, mert hiszen egy kis népnek a nemzeti ereje, a nemzeti hite saját magában lehet olyan ,erős, mint a milliós nemzeteké. (Ügy van! Úgy van! Taps a jobb­oldalon és a középen.) Nem az dönti el, a ma­gyarság kérdését, hogy vájjon az intézkedéseket hogyan veszi át, hogyan kopirozza le a külső­ségeket, hanem az, hogy szellemében tud-e hü lenni önmagához, a maga szellemében tudja-e folytatni azt, amit őseitől kapott. (Helyeslés a középen.) Mindig arról beszélnek, mindig azt hallom, hogy mit keresünk mi a rendiség világában és hogy a parlamentek ideje lejárt, hogy a parla­ment csődöt mondott. Fejtegetéseim után ki­jelenthetem, hogy a magyar parlament igenis folytatása alkotmányos szempontból annak a korlátozott közhatalomnak, amelyet kifejez egy elmélet, egy tanítás: a rendiség világának kez­detében a legnagyszerűbb, a leggyönyörűbben fejezi ki azt, amelyet más nagy népek sem tudtak akkor sem mégérteni, sem kifejezni: a Szent Korona tana. A rendiség világában kelet­kezik egy tanítás, amely a magyar állam egy­ségét hirdeti, a széttagolt rendiség világában látunk egy gondolatot, amely ott van minden elmében, látunk egy érzést, amely ott van min­den szívben és akkor is, amikor széttört az ország és valóság azt megciáfolni látszott, egy országot tartottak Magyarországnak, egy ki­rályt tartottak magyar királynak és leg­nagyobb magyar politikus, aki a saját életével, vérével pecsételte meg ezt a gondolatot, Fráter György, akit Utyesenicsnek, Martinuzzinak is hívtak, ennek a gondolatnak áldozta oda életét akkor, amikor a velencei követ azt jelentette^— pedig jól volt informálva — a mohácsi vész után, hogy Magyarország cadaver, hulla. A ma­gyarok — ezt mondja Burgio, az a pápai követ, aki irántunk jóindulattal tviseltetett — nem tudják egymást jobban szeretni, mint gyűlplni; nem tudják alárendelni a maguk egyéni érde­keit, pártérdekeit — szórói-szóra idézem — az országos érdeknek (Homonnay Tivadar: Mintha csak ana mondaná!) és ezért Hungária cadaver. Ha látom a XVI. században Fráter György munkáját, amellyel megvetette a magyar egy-

Next

/
Thumbnails
Contents