Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-293

Az országgyűlés képviselőházának 293. ülése 1938 április U-én

} hétfőn. 489 legkeményebb rendszabályokkal is rendet tart és rendet teremt ebben az országban úgy, ahogyan azt tegnap a kormányzó úr mondotta. (Éljenzés és taps a baloldalon. — Egy hang jobbfelől: Hol a kormánytisztelet? — Peyer Károly a, jobboldal felé: A túloldal nem tapsol! — Zaj, — Drozdy Győző: Ö úgy érti, hogy fütyül a miniszterségre! — Mojzes János: Miniszter lehetett volna már nem egyszer!) Elnök: Csendet kérek! Eckhardt Tibor: T. Ház! Nehogy félreértés legyen, minthogy azt hallom, úgy méltóztatik érteni szavaimat, hogy fütyülök a kormiányra: fütyülök arra, hogy kormányra kerülök-e, vagy sem. Erre fütyülök! (Rassay Károly: Értettük! --- Peyer Károly: A gyengébbek kedvéért használati utasítás! — Tasnádi Nagy András közbeszól. — Br. Berg Miksa: Tudatosan megzavarják a nemzeti összefogást! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Eckhardt Tibor: T. Ház! A politikai alap adva van a kormányzó úr beszédében (Ügy van! Ügy van! balfelől.), a politikai alap adva van a szegedig gondolatvilágában, amelyet meg keli valósítani. Akik ezen az alapon találkoznak, azok most már egy közjogi komoly alappal a lábuk alatt, a gazdasági és szociális kérdések megvalósíftása felé együtt fognak menetelni és akik velünk szembenállának, azokat el fogja söpörni az idő. A javaslatot nem fogadom el. (Éljenzés és taps balfelől. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Illés József képviselő urat illeti a szó. (Zaj. — Felkiáltások a baloldalon: Szünetet kérünk!) Illés József: Igen t. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Ha a vitának ebben az igazán nagyon előrehaladott stádiumában szót kértem és azt hiszem, hogy az általános vitának talán az utolsó szónoka vagyok ez engem arra kötelez az egész vitával és előttem szólott igen t. képviselőtársammal és kedves tanítványommal szemben, hogy elsősorban arra a kérdésre adjak választ, vájjon ennek a választójogi törvényjavaslatnak tárgyalása a mostani, szinte azt mondhatnám, sorsdöntő időkben időszerű és szükségképeni-e. Mielőtt ezt tenném, méltóztassanak megengedni, hogy egy pillantást vessek ezekre a sorsdöntő időkre és itt a Ház és az ország színe előtt is megállapítsam azt, hogy ha valamikor az újkor történetírója a XX. század első feléről fog írni, azt nemcsak a véres világháború korának és az azt követő rettenetes gazdasági harc reakciójaképpen előálló züllés és dekadencia korszakának fogja nevezni, hanem a káoszból világosan fogja látni — mi is már láthatjuk — kiemelkedni két gondolat, két eszme előretörését, hódítását. A XX. századnak; ebben a korszakában hihetetlen újraébredését és feltámadását látjuk a nacionális gondolatnak és látjuk a milliókra alkalmazott szociális gondolatot. A kettő egymással szorosan összefügg, a kettőt egymástól elválasztani nem lehet, a kettő indokolja egymást. Azok mellett a rettenetes destruktív erők mellett, amelyek világszerte, különösen azonban a háború legyőzött népeinél, vagy a háború következtében elesett nagy népeknél és nemzeteknél.is bekövetkeztek, a konstruktív erők munkáját látjuk. A nemzeti érzésnek ez a feléledése kétségtelenül nem pusztán az erőszak, a süllyedés reakciójának következménye, hanem felébresztése annak a nagy erkölcsi gondolatnak, hogy amely népnek, nemzetnek, legyen az kicsi vagy nagy, a saját erejében való hitét visszaadja, saját erejét, saját individualitásának, egyéniségének és elhivatottságának gondolatát felébreszti, azt ennek megfelelően a mindent elsöprő érzés erejével felemeli a süllyedésből. A tanulság, amelyet számra nézve kicsiny, de a kultúrára nézve nagy nemzeteknek is le kell vonni ok ebből a világjelenségből, az, hogy az, ilyen nemzet saját egyéniségének, saját erejének, az egyéniségbe vetett hitének tudatára ébred, hogy megmentse azt, ami benne érték, önerejével a világ számára is. Az új nacionalizmus kötelezi a népeket és a kisebb nemzeteket is arra, hogy saját egyéniségük erejére ébredve, annak értékét kifelé is tudják megmutatni. Csak így lehet a jövőben jelentőségük, csak így lehet a világ számára értékük. T. Képviselőház! Ha azt kérdezzük, hogy miben rejlik ez a nemzeti gondolat, nemzeti érzés, azt mondjuk, hogy a nemzeti tulajdonságok összeségében, tehát nemcsak a nyelvben, nemcsak a szomatikus, etnográfiai különlegességekben, hanem főként az intézményekben. A népek a maguk egyéniségét legjobban intézmiényeikben fejezik ki, amelyekben meg lehet látni az ő különleges szellemiségüket, az ő különleges individualitásukat. Ha most mi ezt alkalmazzuk a mi történelmünkben, akkor azt kell látnunk» hogy Szent István királyság-alapításától kezdve egészen a mi korszakunkig tudtunk idegen intézményeket úgy átvenni, hogy azokat a saját képünkre áthasonlítottuk, azokat tehát nemcsak átvettük, hanem saját érdekeinknek, saját nemzeti tulajdonságainknak megfelelően tudtuk tovább is fejleszteni. A történelmi bizonyítékoknak hosszú sora áll rendelkezésünkre. Igazán csak példaképpen, nem azért, hogy egy jogtörténeti és al

: kotmánytörténeti kérdést fejtegessek, — ami hivatásom ami körül az én egész életem forgott, — hanem annak igazolására, hogy nem frázis az, amit mondok, hanem valóság, hivatkozom arra, hogy Szent Istvani — és ez a nemzet becsületérzését nem érinti — a királyság intézményét nyugatról recipiálta és nem keletről. Nem a bizánci királyságot vette át, de nem is azt a hűbéri királyságot, amely az ő korában egyebütt már fennállott, hanem a Nagy Károly-félét. A központi abszolút királyság lebegett szeme előtt és íme ez a Szent István-féle királyság soha sem lett azzá, amivé az ő korában a hűbéri királyság lett és a magyar király sohasem volt primus inter pares. A magyar király helyzete sohasem volt olyan, mint a francia királyé, aki mint az »Ile de France«-nak Seigneur-je, ura volt Franciaország királya. A magyar király király volt abban az értelemben, amint azt ma ismerjük. Nem egy a többiek között, hanem fölöttük álló hatalom, amelyet á nemzet maga, mint ilyent ; ismert el. A hűbéri eszmékből és gondolatokból, amelyeket később recipiáltunk, nálunk nem lettek hűbéri tartományok, nem lettek Kurfürstök, Landesherrek, nem lett Landeshocheit. Pedig a hűbériség egyik válfaja volt a rendiség és az adoniánybirtokok mindig donációk maradtak, amelyeket csak a király adott a Szent Korona jogán, és nem voltak beneficiumok, amelyeket egy Seigneur vagy Landesherr adott az ő vazallusainak, alattvalóinak. S ha végig tekintünk az első száz évtől kezdve intézményeink egész során, mindig ezt látjuk. Hogy csak még egyet emeljek ki, ott van a vármegye, amely nálunk sohasem volt Gau és nem volt zsupánla, hanem lett az a magyar intézmény, amely éppen a legszomorúbb időkben, például a törolc hódoltság korszaka-