Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-276

Az országgyűlés képviselőházának 276. ülése 1938 mójrcius 3-án, csütörtökön, 23 embert- Akkor ott kell állnia az emiberi szoli­daritásnak, hogy segítsen, nem alamizsnákkal, nem holmi ad hoc akciókkal, hanem intézmé­nyesen, törvényszerűen, szilárdan kell ott álla­nia a köznek, az emberi szolidaritásnak és az államnak a beteg munkás mellett, a beteg mun­kás felesége, gyermeke mellett. Ott kell lennie ] a gondoskodásnak, hogy a beteg munkást meg­gyógyítsák, talpraállítsák és ismét a társada­lom hasznos tagjává tegyék. Nem véletlen az, hogy a szociálpolitika így fejlődött, nem költemény,, nem regény, nem kitalálás, nem szenvedély, hanem logika, (Farkas István: És társadalmi politika!) hogy a szociális biztosításnál elsősorban azon a ba­jon kell segíteni, amely a leggyakrabban, a legközvetlenebbül éri és érheti a dolgozó em­bert és ez a betegség. Második fázis a baleset, amely ritkábban, mint a betegség, de gyakrab­ban, mint az öregség vagy rokkantság törhet rá az emberre. (Br. Urbán Gáspár előadó: Az öregség minden esetben...) Ha megéri, de nem biztos, hogy megéri, (Farkas István: Nem mindenki éri meg a 65. évet!) A második tehát a balesetbiztosítás, amelyet fel kell építeni a betegségi biztosítás mellé, azután jön a rok­kantság esetére való biztosítás és kupolának, tetőnek az öregség esetére való biztosítás. Pél­dának okáért nem tudom miért — nem nagy összeg miatt — hagyták ki a rokkantbiztosí­tást. 18—65. életévig terjedő idő alatt kell vi­selni az öregségi biztosítás terheit, azután meg­kapja az illető a járadékot, de 18—65. életév között mi minden érheti azt a munkást! Be­tegségen és baleseten kívül megrokkanhat. A szoeiálMgiéine irodalmában ia 'modern szociál­politika keretébeu felvették a kártalanítandó betegségek közé azt a betegséget, amelyet nem lehet kimutatni, amelynek nincsen diagnózisa, ahol nincsen szervi elváltozás, hanem csak fá­radtság, amint a szooiálhigiénie irodalmia mondja: tartó«, hosszú munka után bekövet­kező tartós, el nem múló fáradtság és az ille­tőt rokkantnak minősítik. Különösen mezőgaz­dasági munkában, amely munka — amint na­gyon jól tudjuk — nem könnyű mulnka, nagyon hamar elérheti az embert az ilyen? tartós fá­radtság, nagyon hamar megrokkanhat és.' ak­kor ott van a biztosítása, ott vannak a bélye­gekkel teleragasztott könyvecskéi, ott van az eszmei biztosítás és _ a remény, hogy majd 65 éves korától kezdve járadékot kap, de nincs ott a rokkantság esetéire való biztosítás, amely 18—65. életévek között valamit nyújtana neki. Ha 60 éves korában rokkan meg, akkor sem -kaphatja meg az öregségi járadékot, mert csak 65 éves korában érett arra, hogy az agg­kori biztosítás alapján járadékot kapjon. Be lehetett volna ezt is kapcsolni és az én sze­rény, igénytelen véleményem szerint igenis, jobban belenyúlhatott volna az állam a kasz­szájába. Nem fogadom el azt, hogy Magyar­országon nem lehet többet adni az államkasz­szából a mezőgazdasági szociálpolitikára, mint 4,425.000 pengőt, amely nem egészen fél­ezreléknek felel meg. Nem fogadom el azt, hogy a munkaadókat progresszivitás nélkül csak ilyen enyhén terhelik meg, amikor a munkaerőről van szó. Kell lennie pénznek — valahonnan elő kell venni — arra, hogy a me­zőgazdaság népét, mondjuk a cselédeket, a munkásokat, az egy-kétholdasokat, talán egé­szen az ötholdasokig — mert ezek is a legsze­gényebb emberek közé tartoznak — el tudják látni akkor, amikor az élet valamely csapása rájuk tör. (Esztergályos János: Tessék a szén­bányákat és a rádiót államosítani és annak a jövedelméből tessék ezt kiegészíteni! — Mózes Sándor: Nagyon helyes idea!) Mit nyújt ez a javaslat? Az urak boldo­gok és azt mondják, hogy ez több, mint a semmi. Én is azt mondom, hogy több, mint a semmi, de nem sokkal több, az a baj és a meg­élhetésre nem elégséges, öt pengő az elindu­lás és én itt megállapítom, hogy ennek a ja­vaslatnak egyik valóban érdemes intézkedése az, hogy karencia nélkül és teherviselés nélkül már az első évben megindítja a 65 évesek tá­mogatását, ami a szociálpolitikai tevékenység terén valóban ritka dolog. (Farkas István: A gazdatiszteknél 63 éves korban!) Az is előnye a javaslatnak, hogy a biztosítást kötelező alapra helyezi és nem bízza magára az érde­keltre, hogy akar-e tag lenni vagy sem. Maga az indokolás ismeri el, amire már hivatkoztam, de itt számszerűleg hivatkozom rá, hogy a fa­kultatív biztosítás idejében Nagy-Magyar­országban összesen 30.000 jelentkezőt tudtak összetoborozni- Egészen valószínű, hogy a rossz kockázatok jelentkeztek. A fiatal, acélos erő felett rendelkezők azt gondolják maguk­ban, hogy ráérnek még önként jelentkezni. Csak aki valami betegséget érez, vagy az öreg kor határán áll, igyekszik jelentkezni fa­kultatív biztosítás esetén. és ez a tömeg már olyan rossz kockázatot jelent, hogy ennek el­látását pénzzel valóban nehéz bírni. Ezenkívül azonban már nincs is a javas­latnak több jó tulajdonsága. Őszintén megmon­dom, — és nem vagyok szerénytelen, ha ezt mondom — kevés az, amit a javaslat ad- Hogy ez az öt pengő nem a felső határ, azt nagyon jól tudom, évenként 224 pengő 50 fillért kaphat valaki maximálisan. Igen ám, de mi kell ehhez? Ehhez az kell, hogy 18 éves korától 65 éves koráig, tehát 47 éven keresztül évenként 50 hetet fizessen be. Ilyen nincs. Nagyon sze­retném megnézni a matematikai alapot és szeretném konstatálni, van-e, _ vagy volt-e a múltban olyan, aki ennyi ideig szolgált, pél­dául a mezőgazdasági kitüntetettek közül. Csak ez lehet a norma, ez leheti a mérték. Az öreg munkásokat, akik hosszú időt töltöttek el egy helyen, ki szokták tüntetni. Ügy tudom, de csak úgy hallomásból, hogy ezek rendszerint 40—45 esztendős szolgálat után kapják ezeket a miniszteri kitüntetéseket a 100 pengőcskék­kel. Olyanról azonban még nem olvastam, aki 47, vagy 50 év óta lett volna munkában. De ha van is ilyen, — feltételezve — akkor is csak egy ezrelék, vagy egytized ezrelék lehet, több «eramiesetre sem, mert mezőgazdasági üzem­ben egyfolytában robotban lenni olyan Leis­tung, amelyre nagyon kevés teremtett ember képes. Ez a havi 18, vagy 19 pengős járadék, amelyet itt említettem, tehát csak eszmei. Át­lagszámítást végeztem és arra az eredményre jutottam, hogy nagy átlagban az elöregedett mezőgazdasági munkások ennek a javaslatnak alapján 7—7'5 pengőt fognak kapni havonta. Ezt egy kicsit bőven is számítottam, amidőn a javaslat számadatai alapján végeztem az átlag­számítást. Ne beszéljünk tehát öt pengőről, ha­nem mondjuk, hét-nyolc pengőről. Ezzel szem­ben ideállítom Budapest székesfőváros tör­vényhatóságát, amely a maga kolduskárdését az egri norma alapján rendezte és az idevető­dött szegény öreg, elaggott koldusoknak 20 pengő körüli Összeget ad havonta a koldulási engedély megváltásául. Ott azután nem kell 47 évig egy üzemben dolgozni, robotolni, nem

Next

/
Thumbnails
Contents