Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-271

514 Az országgyűlés képviselőházának 271. ülése 1938 február 18-án, pénteken. nélküli, tisztán a teljesen bizonytalan bérmunkára utalt mezőgazdasági munkás és mezőgazad sági cseléd. Nincsen még egy állam Európában, ahol -a mezőgazdasági munkásság szociális összetétele olyan kedvezőtlen volna, mint nálunk és ahol minden harmadik ember a szó szoros értelmében vett agrárproletariátus körébe tartozik. A pártpolitikai agitáció 4 millióra teszi azok számát, akiknek a magyar faluban nincsen biztos ^megélhetésük. De eltekintve ettől a túlzástól vagy akár demagógiától is, lehetetlen az agrárproletáriátusnak megnövekedett nagy tömegei előtt fel nem vetni a miagyar faj létének vagy nemlétének problémáját, mégpedig annál inkább, mert e hatalmas tömeg nagy része elképzelhetetlen viszonyok között vergődik. A mezőgazdasági cselédszegődmények értéke 700—900 pengő körül mozog, ami semmiképpen sem igazolja Károlyi Gyula grófnak iazt az állítását, hogy a magyar béres páholyból nézi a világ folyását. A mezőgazdasági munkások keresete még ennél is lényegesen kevesebb. Érdeklődtem itt, érdeklődtem amott, olvastam adatokat és végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy bajos ezt megállapítani, de 200—300 pengőnél ritka esetben több. A niapszámbér átlag 1 pengő. (Felkiáltások jobbfelől: Holf) Majd ezekre is részletesen rátérek. Van ugyan tör

: vényes intézkedés a legkisebb mezőgazdasági napszámbérek megállapítására, de azt könynyűszerrel ki lehet játszani és akárhány helyen a munkások nem is merik kérni ennek a törvényes intézkedésnek életbeléptetését. (Farkas Elemér: Képviselő úr téved, nem játsszák ki, legyen nyugodt! Együtt csináltuk a képviselő úrral! Nyugalom van és megelégedettség ezen a téren!) Hogy a magyar kubikosnak, a korlátlan erőfeszitések e népének, nemcsak a magyar munkásság színejavának, hanem a világ első munkásának keresete milyen, erről jobb nem beszélni. Nagy hibának tartom, ha a bajokat túlozzuk, de még nagyobb hibának tartom, ha azokat nem akarjuk meglátni, még akkor sem, amikor nagyok. Pedig azok. Varga László jézustársasági atya, szegedi főiskolai tanár, akiről nem lehet feltételezni, hogy tsötét színekkel festi a nehéz szociális helyzetet, de a mellett lelkiismeretével azt sem tartja összeegyeztethetőnek, hogy az igazságot leplezze, a Magyar Kultúrá-nak egyik számában a következőket írja (olvassa): »Ez a tél borzalmas volt az Alföld népének; főleg a déli megyékben a falvakban, a tanyákon az éhség fojtogatja az embereket, apraját-nagyját egyformán. Nem élet ez, hanem lassú seny védés a halálba. A nyomor poklossága eszi meg őket.« Szekfü Gyula, akit ugyancsak nem lehet radikalizmussal vádolni, azt írja a Három Nemzedék-ben (olvassa): »Ez a sok-sok ember, országunk lakosságának majdnem egyharmadrésze biztos munka és jövedelem nélkül tengeti éhező és fázó, tápláló, élelmet, meleget és minden kultúrszükségletet nélkülöző életét. Életnívóját pontosan ismerjük. Ha a statisztikai felvételek alapján készült adatokat olvassuk táplálkozásáról, ruházatáról, gyermekei neveléséről, akkor kifordul az ember szájából a falat és meleg szobában is végigborzong hátán a hideg.« T. Ház! Sajnos, ez az igazság és ennek az igazságnak a következményei lesújtók és végzetesek. Egyik szomorú következménye a mezőgazdaság nyomorúságának, alacsony életszínvonalának a széles néprétegek testi elsatnyuIásában nyilvánul, ami honvédelmi szempontból igen súlyos, aggályt keltő jelenség. A kielégítő táplálék, a higiénikus lakás, a ruházat és a fűtőanyag hiánya elképzelhetetlen rombolást visz véghez mezőgazdasági lakosságunk testi egészségében. Azért pusztít ebben a jkörben a legrémesebben a tüdővész és azért van az a megdöbbentő tény, hogy alig minden harmadik gyerek éri meg egyéves korának végét. Második szomorú következménye ennek a ténynek, hogy a mezőgazdasági munkásságot életének sivársága és reménytelensége a városok felé kergeti. Téves az a felfogás, íhogy mezőgazdasági munkásainkat a városi nagyobb kultúra vagy a városok szórakozásai vonzzák a fővárosba és az ipari centrumokba, hanem igenis elűzi őket ősi otthonukból az, hogv ott cxisztenciájukat nem látják biztosítva*. (Jenes András: Ügy van!) Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint a dunántúli dombosvidékről 10 esztendő alatt 126.000, az északi dombosvidékről pedig 30.000 ember vándorolt el többnyire Budapestre és a Budapest körüli városokba. Mi ennek a következménye? Az, hogy ez az ipari centrumokba özönlő tartalékhadsereg leszorítja az ipari béreket. Vannak ugyan olyanok, akik azt állítják, hogy a mezőgazdasági jövevények, mivel ipari szempontból képzetlenek, nem jelentenek versenyt a képzett ipari munkások számára, de ez téves felfogás, mert nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az iparnak automatikus és félig automatikus gépek ellenőrzésére néhány képzett ipari munkásra, szakmunkásra van szüksége, de ezenkívül megelégszik primitív, tanulatlan, leegyszerűsített munkateljesítményre képes munkásokká) is. Vitathatatlan tény az, hogy a

(

falusi bevándoroltak a városi munkapiac erőtartalékát képezik s kedvezőtlenül befolyásolják a városi munkásság bérviszonyait még abban az esetben is, ha Itt munkát nem találnak. Ez, sajnos, a gyakoribb eset. Ipari városaink még ia saját törzslakosságukat sem tudják elegendő munkával ellátni, aminek a következménye azután az, hogy ezek a városba sereglett szegény falusiak a nagyvárosok nyomortanyáin kénytelenek É> meghúzódni, az erkölcsi és anyagi züllés lejtőjére iutnak ós előbb vagy utóbb a nagyvárosi proletariátus mélységeibe zuhannak. T. Ház! Végül a mezőgazdasági munkásság óriási nyomora önfenntartásáért vívott reménytelen küzdelme megtámadja, aláássa a fajfenntartás ösztönét. Olyan seb ez, amelybe a nemzet belehal, ha nem védekezünk idejekorán. Eddig úgy tudtuk, hogy a parasztságnak csak a módosabb, gazdagabb része tartózkodott a nagyobb gyermekáldástól, no meg természetesen a városi lakosság, amely felöl egészen nyugodtan kipusztulhatná a nemzet. Budapest 1920—30-ig, a bevándorlást nem számítva, mindössze 531 lélekkel szaporodott, tej hát kevesebbel, mint a 8000 lelket számláló Bicske község. Nyilvánvaló,' hogy a magyar nemzet számbeli gyiairapodását, az évi 60.000— 70.000 főnyi népszaporulatot a falusi tömegeknek, főleg a falusi szegénységnek köszönhetjük. Magyarországon az 1930. évi hivatalos statisztika szerint 330.000 családnak volt nyolcnál több gyereke és ebből 280.000 mezőgazdasági munkás-, illetőleg 'bérescsalád volt. Szenvedélyes családalapító ez a nyomorral küzködő réteg. Béreseknél néni ritka a 10—12 gyermekes család sem. Ez a helyzet, illetőleg ez volt a helyzet. A pusztán azelőtt nem volt baj a gyerekkel, a gyermekek jöttek, mint tar vasszal az ibolya, a fecske, meg a gólya. Senkinek sem jutott eszébe védekezni a gyermekáldás ellen, vagy attól megszabadulni. Régeb-