Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.
Ülésnapok - 1935-270
Az országgyűlés képviselőházának 270. ülése 1938 február 17-én, csütörtökön. 489 tam. Igaz, hogy jóindulatút és építő szándékút. Ez viszont pártunk egyénisége. Ha az én beszédem t. Ház 'mégis inkább elismerés volt, mint bírálat, azt elsősorban magának a törvényjavaslatnak, ennek a kezdő, tértölelő hatalmas lépésnek, nemes intencióinak és nem utolsósorban a lelkiismeretem szavára való hallgatásnak kell betudnom. Mert én szeretem a magyar parasztot, nyelvünk és nemzetiségünk megmentőjét egykor és fenn tartóját ma. Becsülöm benne a verejtékkel évtizedeken át fáradozva dolgozót, aki egész életével példázza azt, hogy a munka mind az, embereknek, mind a népeknek legfőbb, talán egyedüli kincse a világon. Tisztelem benne a magyar feltámadás felé egyedül vezető, új magyar hadtesteket adó, kiváló katona-anyagot. Es nem tudom elfelejteni neki azt, hogy amikor itt erősek, nagyok és gazdagok is megszédültek, akkor a magyar paraszt a maga mozdíthatatlan tömegében (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) hű maradt a mi örök eszményeinkhez, valláshoz, családhoz, hazához. (Ügy van! Ügy van! — Taps jobbfelől és a> középen.) Volt itt, t. Ház, sok úgynevezett kézfogás, ezzel a sokat csalódott földnépével, amely ennél a javaslatnál meg kell, hogy érezze a magyar közösségvállalás és szolidarizmus melengető kezét, volt itt — ismétlem — sok úgynevezett kézfogás vele- Hiába hallotta azonban az elernyedésig, az állítólag neki nyújtott jobbot nem találta meg. Most, ezzel a törvénnyel a magyar föld népének, a nincstelen szegénynek a keze belesimult a miniszterelnök úr kezébe. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A törvényjavaslatot az általános tárgyalás alapjául örömmel elfogadom. (Hosszantartó éljenzés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Matolcsy Mátyás képviselő urat illeti a szó. Matolcsy Mátyás: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Amikor valamennyien melegen üdvözöljük a szociális gondolkodás térhódítását, ugyanakkor sajnálattal vagyok kénytelen megemlékezni arról a politikai szempontról is, amely e nagy horderejű törvényjavaslat beterjesztésének a hátterében meghúzódik. Ennek a törvényjavaslatnak, a mezőgazdasági munkásság öregségi biztosításáról szóló törvényjavaslatnak a titkos választójoggal való egyidejű beterjesztése (Zaj és felkiáltások a jobboldalon: Semmi közük egymáshoz!) és az a politikaíi felfogás, amely mind a sajtóiban, mind a politikusoik ajkáról is elhangzott, hogy tudniillik ez a titkos választójognak igen kitűnő előkészítő, hogy úgy mondjam megdolgozó törvénye lesz, nagyon okos pártpolitikai taktikai fogás lehet, (Zaj és ellenmondások jobbfelől.) az én véleményem azonban az, hogy a magyar nép széles rétegeinek szociális problémáit nem ez a pártpolitikai szempont és főleg nem ez (gróf Festetics Domonkos: Nem vall nemes gondolkodásra ez a kijelentés!) a titkos választójogtól való félelem hangulatában beterjesztett javaslat oldja meg. (Drozdy Győző: Ez az ellenzéknek is jó!) Vgj érzem, fel (kellett vetnem ezt a politikai szempontot, mert a sajtóban ezt olvastam és politikusoktól is ezt hallottam s mert nem tartottam helyesnek azt, hogy a magyar nép szociális biztosítását ilyen beállításban tárgyaljuk. (Zaj a jobboldalon. — Br. Vay Miklós: Szóval ne csináljuk meg most, csak a választás után! — vitéz Szalay László: Még ráértünk volna?) T. Képviselőház! Ezek után legyen szabad ezt a nagy horderejű törvényjavaslatot szigorúan mérlegelni. Ügy érzem, amikor szociális gondosikcdáis történik a társadalomi egyik rétegéről, akkor kötelességünk ennek a gondoskodásnak mórtékét helyesen megítélni ^olyan módon, hogy a társadalom többi rétegéről történő gondoskodással és — igaz, hogy ezek nehezebben hajthatók végre — külföldi példákkal hasonlítsuk össze. (Br. Vay Miklós: Német példára hivatkozik 1 ? — Mocsáry Dániel: Importeszme lesz!) Ennek a törvényjavaslatnak tárgyalásánál nem mulaszthatom el annak felemlítését, hogy a mezőgazdasági munkásság és cselédség széles tömegeinek öregségi 'biztosítása, esetén r a jelenlegi törvényjavaslat eredeti fogalmazása szerint 49—50.000 emberről történnék gondolkodás és az 60 pengős törzs járadékok kifizetésével mintegy 3 millió pengőt juttatna a törvény ezeknek a néprétegeknek. Kérdem azonban, hol van az arány a társadalom többi rétegével, példéul a 117.000 főnyi -közalkalmazottnak 250, millió pengőnyi nyugdíjjárulékával vagy akár az ipari munkásság biztosítása és szociális gondozása során 1936Hban kifizetett 56 millió pengős jelentős összeggel. Ha, a társadalom rétegező dését nézem, nem tudóik arányosságot találni a 250 millió pengős nyugdíj, illetőleg, az 56 millió pengős és a 3 millió pengős szociális ellátás között. De továbbmegyek, mert ezt azért vetettem fel, hogy amikor azt a kérdést tárgyaljuk, vájjon honnan vegyük azt a 10—15 millió pengőt, amibe az öregségi biztosítás reális kibővítése kerülne, akkor hangsúlyozni kívánom, hogy az a 10—15 milliós juttatás nyílván bele kell hogy férjen a magyar gazdasági élet keretébe, ha a másik két társadalmi réteg számára ennyivel nagyobb és ilyen aránytalan összeget el tud viselni a nemzetgazdaság és államháztartás, mert el kell viselnie. Nem a nyugdíjak ellen beszélek, mindenki tudja, hogy ez szerzett joga az embernek, de ha az egyik oldalon ezzel a mércével mérünk, akkor a másik oldalon is hasonló igazságos mércével kell mérni. (vitéz Szalay László: Eddig sehogyan sem mérték!) Ennek előrebocsátásával tehát nem látom biztosítva a jelenlegi törvényjavaslatnál az egyes társadalmi rétegekkel való igazságos elbánását és éppen ezért az első kérésnél, amely arra szorítkozik, hogy a biztosítottak életkorhatárát a 65 évről 60 évre szállítsuk le, nyilvánvalóan éppen ez az érvelés igazolja e követelésünk helyességét. Igaz ugyan, hogy ha ezt teljesítjük, vagy ha a 65 éves korhatárt meghagyjuk és a rokkantság esetére szóló biztosítást is bevezetjük, akkor a biztosítottak száma a tervezettnek legalább is két és félszeresére emelkednék, valamivel több mint 100—110-000 emberre terjedne ki, azonban a nekik juttatandó — hangsúlyozom — 10—15 millió pengő járadék egyáltalán nem abszurd összeg és nagyon is arányban áll azokkal az összegekkel, i amelyeket az előbb említett társadalmi rétegek a magyar államtól és a közgazdaságtól kapnak. Az összehasonlításnál nagyon helytelen minden meggondolás nélkül külföldi országokat felhozni. Távol áll tőlem, hogy Angliát vagy Németországot említsem, hiszen például
