Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-269

Az országgyűlés képviselőházának 269. ülése 1938 február 16-án, szerdán. 431 Tildy Zoltán: T. Képviselőház (Halljuk! Halljuk!) Bár a részletek kérdésében némi el­lentét mutatkozik közöttünk, az előadó úr tár­gyilagos, r szakszerű, és igen értékes beszédé­nek általános szempontjaival teljes mértékben egyetértek. De különösen egyetértek azzal a megállapításával, hogy alig volt még olyan törvényjavaslat itt a Ház előtt, amelynek annyi lett volna az erkölosii indokoltsága, mint ennek a törvényjavaslatnak. (Ügy van! • Ügy van!) Méltóztassanak megengedni, hogy beszéde­met egy személyes motívummal kezdjem el. Az elmúlt nyáron egy alföldi földmunkáskör­ben hosszabb beszélgetést folytattam az ott összegyülekezett földmunkásokkal és amikor a fiatalabb generáció képviselői türelmetlen­kedve emlegették, hogy a magyar földmunkás­ság érdekében semmi sem történik ebben az országban, akkor ennek a földmunkáskörnek öreg, bölcs, munkában megfáradt, sokat csaló­dott elnöke végül a vita lezárásakor ezt a ki­jelentést tette: ne nyugtalankodjatok bará­taim, mert annyit elértünk a sok évtizedes küzdelem során, hogy végre van földmunkás­kérdés Magyarországon. (Ügy van! Ügy van!) Amikor rámutatok itt az ország közvéle­ménye előtt ennek az egyszerű munkásember­nek a bölcsességére, higgadtságára, józan­ságára, megállapítom ^ azt is, hogy ennek a munkásvezetőnek valóban igaza van, mert végre a nemzeti közvélemény már foglalkozik ezzel a kérdéssel, a közélet első vonalába ke­rült ennek a kérdésnek a megtárgyalása, nem­zetünk egy nagy rétegének sorskérdéseit ma már elővette a legmagasabb tényezőtől a tör­vényhozáson keresztül ennek az országnak minden komoly tényezője. Méltóztassanak ne­kem megengedni, hogy e törvényjavaslat tár­gyalása kapcsán mély tisztelettel és a leg­nagyobb hálával emlékezzem meg az állam­főnek, Kormányzó Urunknak szolnoki beszédé­ről, amelynek egy passzusát bátor leszek fel­olvasni. A Kormányzó úr az elmúlt nyáron Szolnokon, amikor az Alföld gazdasági feleme­léséről és az öntözésről tartott gyűlésen fel­szólalt, többek között a következőket mondotta (olvassa): »Első sorban gondolok a törpebirto­kosokra, a gazdasági munkásokra és a gazda­sági cselédségre, amelyek megélhetése ma oly nehéz és létfenntartására fordítható jövedelme oly csekély, hogy hősiességgel határos igény­telensége mellett is szociális és gazdasági hely­zetük legmelegebb gondoskodásunk tárgyát kell hogy képezze. E nép, a honfoglaló magyarság leszármazottja, fajunk életének ősforrása. Nem engedhetjük, hogy elsorvadjon a falu népe«. Ezt az utolsó mondatot megismétlem: »Nem engedhetjük, hogy elsorvadjon a falu népe!« (Ügy van! Ügy van!) Szerintem ez kell, -hogy irányelve legyen minden kormányzat gazdasági és szociális politikájának. De visszaemlékezem az elmúlt költségvetési vitára is és itt elismeréssel kell megállapítanom, hogy a Ház minden oldalán behatóan foglalkoz­tak képviselőtársaim a földmunkásság problé­májával (Ügy van! Ügy van!) és ez is a közér­deklődés megnövekedését jelenti ebben a kér­désben. D hivatkozom a miniszterelnök úrnak a Mezőgazdasági Szociálpolitikai Tanács nemrég lezajlott alakuló ülésén tartott beszédére, amelyben megállapította, hogy földmunkásné­pünk erősítése tulajdonképpen az egész nemzet jövőjének erősítését jelenti. (Ügy van! Ügy van!) Ennk a felismerésnek tárgyi bizonysága ez a most előttünk fekvő törvényjavaslat. Én a magam és pártom részéről is a javas­lat benyújtásának tényét, azt a kormányzati el­határozást, hogy a kormány foglalkozni kíván a mezőgazdasági munkásság sorskérdéseivel, őszinte elismeréssel és Örömmel köszöntöm. (He­lyeslés.) A javaslat tárgyalásából és bírálatából mi a magunk részéről szeretnénk kizárni min­den politikát és agitációs szempontot. Méltat­lannak tartjuk ezeknek a szempontoknak a fel­használását e javaslat tárgyalásánál. Mi ma­gunkat, akik az ellenzéki padokon ülünk, e ja­vaslat tárgyalása során a felelősség kontrollja alá helyezzük. Jónak tartom megemlíteni, hogy a múlt ellentétes felfogásával szemben mi igenis ismerünk ellenzéki felelősséget az ország sorsának vezetése tekintetében. (Felkiáltások jobbfelöl: Kell, hogy legyen! — Bulin Jenő: Van is!) Szerintünk van ellenzéki felelősség, ha ez nem is mérhető a kormányzat és a többségi párt felelősségéhez és ha egészen más termé­szetű is ez a felelősség, mint a kormányzat és a többségi párt felelőssége. De azért hangsúlyoz­zuk ezt a szempontot, mert nagyon szeretnénk, ha nemcsak ennél a javaslatnál, hanem az or­szág egész közéletében végre megszűnne minden hazárd és felelőtlen játék az ország nagy pro­blémái és szent életérdekei körül. (Élénk he­lyes. — Zaj.) Amikor mi magunknak tudunk fe­lelősséget parancsolni, szeretnénk, ha minden tényező, a közélet minden hivatott, vagy hí­vatlan munkása tartaná magát ehhez a fele­lősséghez. A legelső kérdés, amelyet ezzel a javaslat­tal kapcsolatban meg kell vizsgálnunk az, hogy milyen az a réteg, melyik az a réteg, amelyről ebben a javaslatban szó van. Köztu­domású tény, hogy a gazdasági cselédek és a mezőgazdasági munkások gazdaságilag a leg­gyengébbek a legelesettebb rétege ennek a nem­zetnek, szociális gondoskodás tekintetében pe­dig mind a mai napig a legelhagyottabb réteg. Nehéz helyzete nem mostani keletű, hanem már régóta tart. Ha voltak is gazdasági életünkben jobb konjunktúrák, a mezőgazdasági munkás­ság legfeljebb odáig emelkedett fel, hogy a mindennapi életéről, élete tengetéséről tudott gondoskodni, de nagyon kevés kivétel volt e munkásság soraiban, amely abból a mély gaz­dasági elnyomottságból, a szegénységnek abból a mélységéből, amelyben évszázadokon keresz­tül élt, gazdaságilag magasabb fokra tudott volna emelkedni. A háború utáni válságot isi elsősorban és legmélyebben az a megzőgazdasági munkásság érezte meg, mie/rt amikor a gazdák sorsa ha­nyatlani kezdett,, amikor évről-évre nőtt az eladósodás és a birtokosok gazdálkodásából szinte kifutott a pénzkészlet, a mezőgazdasági munkásság sorsa is ezzel a procedúrával egy­időben lehanyatlott a legsötétebb mélységekbe. Voltak esatendők, amikor a magyar mezőgaz­dasági munkásság nem tudott többet dolgozni évi 100—120 napnál, különösein azokon a vidé­keken,, ahol nagy tömegekben van letelepedve és ugyanakkor a napszámbér lehanyatlott 80 fillérre, 1 pengőre. Most méltóztassék e nemzet társadalmából bárkinek kiszámítani, hogy milyen életnívóin tengeti életét az, akinek évi 100—120 pengő keresetből hat-nyolc tagú csa­ládot kell eltartania. Ez iá réteg élelem, ruha-

Next

/
Thumbnails
Contents