Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-263

294 Az országgyűlés képviselőházának 263. ülése 1937 december 10-én, pénteken. zeü életünkben. Amikor ők még orosz elnyomatás alatt álltak, akkor indult meg nálunk a nagy újjáébredés a múlt század első felében, és akkor — azt lehet mondani — a finnek valósággal lépésről-lépésre részt vettek a mi újjáébredő, hatalmas, nemzeti életünkben. Egész kultúrájukban Széchenyi, Kossuth, Petőfi és később Jókai valósággal olyan szerepet játszott, mintha hozzátartozott volna magához a szorosan vett finn kultúrához. Ez a megható ragaszkodás, mely akkor ;nőtt meg bennük mifelénk, mikor ők még rabszolgaságben sínylődtek és mi már kezdtünk felemelkedni és kilábolni középkori helyzetünkből, ez az érdeklődésük egyik legmeghatobb momentuma egész nemzeti életünknek. Amikor azután később, 1848-ban megtörtént az, — jól tudjuk, hogy mi történt Világosnál — hogy bennünket ugyanaz az orosz hatalom nyomott el, amely Őket is rabságban tartotta, akkor nyilatkozott meg legszebben és legélesebben hozzánk való szimpátiájuk, akikor nyilvánult meg legerősebben a sorsközösség, amikor az ő elnyomójuk minket is megsemmisített szabadságharcunk letörésével s azóta a mi sorsunk párhuzamoisan alakult az ő sorsukkal. Az is érdekes volt, hogy amikor az oroszok a japánok ellen elvesztették a háborút, megjavultak egy kicsikét a finn viszonyok, akárcsak nálunk az elnyomatás idején, amikor Königgrátznél az osztrákokat megverték, egyszerre más hangon kezdtek beszélni a magyar szabadságtörekvésekről is _ és végül kettőnk sorsközössége abban kulminálodott, hogy a világháború után ők is, mi is függetlenek lettünk. Ezen a ponton azonban megszakadt a teljes sorsközösség, mert ők boldog nemzetnek számítanak, akik visszanyerték függetlenségüket egész nemzeti integritásukkal, mi pedig, jól tudjuk, függetlenségünket nyomorúságos, koldus megcsonkítás árán értük csak el. Ebben a mi vergődő helyzetünkben, abban a sötét magyar helyzetben, amely Trianont követte, Setala Emil, ez a finn férfiú volt a legelső államférfi, aki kezet nyújtott a magyar nemzetnek és kifejezte irányunkban az ő megható szeretetét, biztatott bennünket, hogy ne csüggedjünk el és ne hagyjuk el eszméinket, mert azoknak győzniök kell. (Éljenzés.) T. Ház! Mióta Finnország így visszanyerte egész függetlenségét, egészen megható az a nagy gazdasági és erkölcsi fellendülés, amely ebben az országban végbement. Olyan önbizalom és olyan reális idealizmus, olyan optimizmus uralkodik Finnországban, amely valósággal megragad mindenkit, aki ennek az országnak mai történetével foglalkozik. Állítom, hogy amikor mi velük kul túr egyezményt kötünk, akkor igenis olyan valamit teszünk, ami hasznos a mi kutúránkra, mert elsősorban ezt az önbizakodó, reálisan idealista, mondhatnám romantikusan optimista felfogást, amely Finnországban uralkodik, célszerű mennél nagyobb mértékben átvennünk saját magunk nemesedése és^ fejlődése végett. Ismerek külföldön egy^ intézetet, ahol megvizsgálják valakinek a vérét és abból megállapítják, hogy miképpen kell neki étkeznie, milyen táplálékot kell magához vennie, hogy fizikumát a legjobban tudja fejleszteni. Állítom, hogy nekünk magyaroknak, ha tudnánk csinálni ilyen vérvizsgálatot, elsősorban arra lenne nagy szükségünk, hogy ezt az önbizakodó, feltétlenül optimista finn felfogást mennél jobban át tudjuk venni a saját magunk nemzeti életében. Mert valljuk meg őszintén, nem lehet csodálni, ha Magyarország egyrésze úgy gondolkozik, hogy ne kezdjünk el semmi nagyot, legyen az bármilyen hatalmas nemzeti ideál, hiszen egész történelmünk során mindig csak megbuktunk, bármihez kezdtünk, mindig csak sikertelenséggel végződött. Nem csoda, ha egy országban ilyen múlt után a csüggedés, a cinizmus vesz erőt a lelkeken. Nem állítom, hogy így van, de ennek egyes jelenségei bizony tapasztalhatók sok olyan kérdéssel szemben, amely mögött a magyarságnak sokkal erősebben kellene tömörülnie, mint ahogyan látjuk. Ez a letargia, ez a cinizmus érthető a mi szörnyű történelmi multunkból. Jelen voltam egy ízben Londonban az amerikai követségen egy Washington-ünnepen és ott láttam, hogy az egész publikum, az összes Londonban tartózkodó amerikaiak elvonultak Washington képe előtt, amely egy óriási teremben volt és meghajtották előtte magukat. Akkor láttam, mit jelent az, ha egy nemzet olyan boldog, hogy szabadságharcának hősét, mint győztes hőst ünnepelheti. Ezzel szemben nekünk bármilyen nemzeti ünnepünk van, bármikor ünnepeljük hőseinket, abba az ünnepbe mindig belejátszik a gyász, a tragédia. (Ügy van! Ügy van!) Hiszen alig helyezkedtünk el szép hazánkban, jött a tatárjárás Muhipusztával. Azután jött a török hódítás Moháccsal. Majd kezdtünk kibontatkozni és a Rákóczi-szabadságharcunkat befejezte a majtényi síkon a fegyverletétel. Amikor mindezek fculmináeiójaképpen 1848-han (minden idegszálunkat és izmunkat megerőltetve próbáltuk kilküzdeni szabadságunkat, eljutottunk Világoshoz és végül a (világháborúban a magyar katona dicsősége az egész világon ragyogott és mindenfelé magasztalták és mi lett az eredmény? Eljutottunk Trianonhoz, eljutottunk abba a helyzetbe, hogy irigyelnünk kell testvéreinket, akik a finn szabadságot megkapták az integritássail) együtt, nekünk pedig arról kell gondolkodnunk, azért kell küzdenünk^ hogy legalább azt a komiszságot tegyék jóvá, amelyet velünk Trianon jeligéje alatt elkövettek! (Ügy van! Ügy van!) Állítom tehát, hogy ha egy nemzet életében a sorscsapások ilyen özöne pusztította a legszentebb nemzeti gondolatot, okkor érthető az, hogy egy nemzet életében a letargia, a cinizmus könnyen lábrakaphat a legnagyobb kérdések iránt — és ide számítom elsősorban a revíziót. Ha ehhez a néphez hasonlóan, — amely ma az önbizalom teljében a legszebb optimizmussal, romiantikus honszeretettel küzd integritása birtokában Finnország szebb jövőjéért — a mi sorscsapásoktól agyonzaklatótt magyar lelkünkből mindenképpen igyekszünk eltávolítani a cinizmust, a letargiát: ezt tartom a magyar kultúrpolitika egyik legelső feladatának. Ezt a nemzetet önbizalomra kell nevelni és arra, hogy optimisztikusan bízzék jövendőjében. El kell tiporni minden olyan felfogást, amely azt mondja: »Eh, hagyjuk, ez sem sikerült, mint ahogyan nem sikerült semmi sem egész történelmünk során.« Ilyen cinikus észjárás elpusztítója, üüegölője volna a magyar nemzeti eszmének. Mivel ezzel szemben tapasztalatom az, hogy az a nagyszerű finn, optimizmus, az a bizakodó hazafiság úgy eltölti odafenn északon az egész ország népét, hogy abból valósággal tanulhatunk, állítom, hogy ez a kultúregyezmény nagy, szükséges munkát végez és szép dolgot művel, különösen, ha enmek a nemes északi országnak, a mi kedves testvérünknek ön-