Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-262

252 Az országgyűlés képviselőházának 262, terjedésének legfőbb helye, hely, ahon- I nan a magyar nemzet nyelvének pallérozódása, kiinuvelődése szabadon terjedhetett. Akkoriban egy nivón emlegették a templomot, az iskolát és a színházat. Ma ezt már nem tudnám megtenni, mert ina bizonyos mértékig már eltávolodott egymástól a templom, az iskola és iá színház. Ma a színház mar nincs azon az erkölcsi magaslaton, amelyen 1UU evvel ezelőtt volt, mert ma már nem ugyanazok a céljai. Ma a színház már sokkal inkább a mulattatás szolgálatában _ áll, mint állt száz esztendővel ezelőtt, amikor még a magyar nyelvért kellett harcolni. Méltóztassék megengedni, mélyen t. Képviselőház, hogy e javaslat tárgyalása kapcsán én a Nemzeti Színház mostani működésére vonatkozólag is tegyek bizonyos megjegyzéseket. Teszem ezt azért, mert az előadó úr azt mondotta, hogy az országnak joga van a közpénz által fenntartott, vagy közpénz által segélyezett Nemzeti Színház irányításába és vezetésébe befolynia azzal a jóindulatú kritikával, amely használni és nem ártani akar. Szerény megítélésem szerint a magyar géniusznak olyan örökéletű műve, mint Madách Ember Tragédiája, egymagában is olyan értéket képvisel a magyar irodalomban, hogy annak színrehozatalánál mindazok, akik a művet ismerik, bizonyos aggódással mennek a szín> házba, vájjon hogyan fogják a gyakorlatban látni azt, amelyet ők hosszú éveken át a maguk idealizmusában maguk elé képzeltek. En láttam az Ember Tragédiáját előadni a Nemzeti Színház eredeti épületében, láttam évtizedekkel ezelőtt a Népszínházban és láttam most a legújabb rendezésben. Kénytelen vagyok kimondani, hogy eszembe jutott Lucifernek az a mondása* amikor azt mondja a kesergő Ádámnak: »Tragédiának nézed? Nézd komédiának s legott mulattatni fog!«- (Ügy van! Ügy van! — Derültség balfelől.) Nekem ez volt az érzésem most az Emlber Tragédiájának előadásán. Elmentem azzal, hogy élvezni fogom ezt a fenséges drámai költeményt, de nem tudtam élvezni. A modern technika vívmányait ugyanis úgy állították be ebbe az előadásba, hogy az disszonanciát szül az ember lelkében, nem pedig, harmóniát. Nem akarok részletekre kiterjeszkedni, de meg kell jegyeznem, hogy például, nem akarom gramofonok recsegő hangjaiban hallani az Ur hangját. Nem akarom elmondani, hogy egy nyegle, borotváltarcú fiatalember ábrázolja a hosszúszakiáAlú tudóst, az aggastyánt, — ahogy Madách ezt megírta — de mégis a színjátszás rovására mennek ezek a jeleneteik. Vagy például felemlíthetem azt, hogy a forgószínpadot akkor veszik igénybe, miikor arra semmi szükség nincs. Célzok ezzel a falanszter-jelenetre, amelyet úgy írt meg szerzője, hogy az. egy helyben játszódik le. Amikor Ádám mozdulatot tesz, hogy lekapja a falról a kardot, hogy mígmutassa, hogy használták azt valamikor, addigra •a színpad már elforgott, ott már kard nincs, így tehát azt kell mondania: »Majd a szomszéd szobából kihozom a kardot és 'megmutatom, ihogyan kell használni!« (Gr. Apponyi GyÖrg:v: Nem tankot raktak oda kard helyett?) Méltóztassék megengedni, hogy ezt felhozzam azért, uiert az Ember Tragédiája nagy érték, olyan értéke a magyar irodalomnak és a magyar nemzeti kultúra egyetemességének, amely vetekszik a Nemzeti Színház értékével '. ülése 1937 december 9-én, csütörtökön. is. Mert a Nemzeti Színház épülete emelkedhetik, lerombolódhat, de az Ember Tragédiájának az igéi halhatatlanok. Ha tehát e beállítás által sérelem esik az előadáson, még mindig megvan a mód segíteni rajta és olyanná tenni a mű előadását, amilyennek az ember azt látta, elképzeli és a valóságnak és a megírásnak is megfelel. Az előttem szólott Németh Imre képviselőtársam meleg elismeréssel szólott azokról a szegény apró kisemberekről, akik a Nemzeti Színház megalapításában száz esztendő előtt résztvettek. Szólt arról a színésztruppról, melynek tagjai Kassáról Pestre jöttek és Budán a maguk folytonos sérelmeivel sürgették a Nemzeti Színház megépítését- Beszélt arról, hogy végeredményben azok, akik egyet akartak, összekülönböztek a célban: Széchenyi és Földváry, amit az egyik így akart, azt a másik másféleképpen akarta, az egyik gyorsabb tempóban kívánta, mint a másik és az apró részleteken összekülönböztek. Hogy kinek volt igaza a kettő közül, ma már talán könnyebb eldönteni. Akik tudjuk, hogy mi volt a magyar nemzet története 1837 után, azok igazat adunk azoknak az úttörőknek, akik nem törődve semmi egyéb mellékcóllal, csak azt a szent magasz í-os célt tartották maguk előtt, hogy a Nemzeti Színházban állandó hajléka legyen a magyar nyelvművészetnek. Tényleg meg kell tehát hajtanunk az elismerés lobogóját őseink előtt és ma, amikor száz év után tárgyaljuk ezt a javaslatot, csak azt mondhatjuk, csak olyan álláspontra helyezkedhetünk, mint amilyenre a t. Ház helyezkedik is pártkülönbség nélkül, hogy a részletekben lehet ellentét közöttünk, de abban az egy nagy célban, amelyet a törvényjavaslat reprezentál, nem lehet: a magyar Nemzeti Színházra szükség van. Az országgyűlésnek kötelessége megtalálni a módokat és eszközöket arra, hogy ez az épület és benne az eszme, örökké megmaradjon a magyar nemzet javára. A törvényjavaslatot elfogadom. (Helyeslés és éljenzés a jobboldalon és a középen.) Elnök: Szólásra következik Kassay Károly képviselő úr! Rassay Károly: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Felszólalásomban kizárólag a törvényjavaslat által megvalósítani kívánt céllal, a Nemzeti Színház új épületének, vagy talán szabad azt is mondanom, új hajlékának megteremtésével kívánok foglalkozni. Bármenynyire élveztem is az előttem szólott t. képviselőtársam felszólalását, aki nagyon találó megjegyzésekkel kísérte a Nemzeti Színház műsora egy darabjának előadását, mégis azt hiszem, hogy az az ideális cél, arnelv előttünk lebeg, nem egészen alkalmas miliő arra, hogy a mindenapi életnek ezeket a jelenségeit ennél a javaslatnál tárgyaljuk. Azok a rendelkezések, amelyek ebbeni a javaslatban vannak, két részre oszthatók. Az egyik a hála és kegyelet megemlékezése a Nemzeti Színház alapítóival, magával a Nemzeti Színházzal, mint intézménnyel és azokkal a névtelenekkel szemben, akik egy évszázadon keresztül az ideát, az eszmét szolgálták. Ebben valamennyien egyetértünk, ezeket a megállapításokat valamennyien fenntartás nélkül elfogadjuk De azt hiszem, elfogadhatjuk a törvényjavaslatnak azokat a rendelkezéseit is, amelyek az állami színházak tiszteletbeli és örökös tagjainak jogviszonyát kívánják szabályozni. Marad egy nagy kérdés és azt hiszem,