Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-258

Az országgyűlés képviselőházának 258. ülése 1937 december 1-én, szerdán. 137 kormány működésével szemben, mégis a felsőház többsége valójában egyetlenegy izben nem állt szembe a kormánnyal. A helyzet tehát az, hogy a felsőház képes lesz ugyan majd ennek a javaslatnak az alapján talán a népakarat nagyobb kitörését megakadályozni, ugyanakkor azonban nem lesz alkalmas arra, hogy a kormány túlkapásai ellen védelmet nyújtson. T. Ház! De helytelen ennek a javaslatnak a megszavazása abból a szempontból is, hogy eddig volt két kamaránk és a két kamarának két akarata, ezután azonban lesz két kamaránk és a két kamarának egy akarata az együttes szavazás folytán. T. Képviselőház! Ahogy az emberben megvan az a törvényszerűség, hogy amikor el akar valamit követni, cselekedni akar valamit, akkor elsősorban az érzelmek hatása alatt egy hirtelen fellobbanó akarat keletkezik benne, utána azonban ezt rögtön kíséri egy ellenőrző, nivelláló és az elsőt megváltoztatni, vagy legalábbis^ korrigálni szándékozó második akarat. Ugyanígy kell lennie a nemzet organizmusában is. Eddig megvolt ez az alsóház és a felsőház külön határozataiban. Ismerjük a gyűlések lélektanát, amely alól nem kivétel az országgyűlés sem, azt kell mondanom tehát, hogy itt is szükség van természetesen egy ilyen második, ellenőrző akaratra. Igaza van Montesquieu-nek abban, hogy a népek szabadságának múlhatatlan előfeltétele az, hogy a hatalom önmagában lelje fékjét. T. Ház! Eddig volt két akarat az országgyűlésekét kamarájában, most pedig az együttszavazás következtében ez a két akarat megsemmisül, illetőleg egy akarattá lesz. Ezzel tulajdonképpen nem történik más, mint az, hogy az annyiszor kifogásolt egykamarás rendszer felé haladunk. Azt kell tehát mondanom, hogy nincs-e igaza Sieyés-nek, aki azt mondta annakidején, hogy a törvény a nép akarata, a népnek egyidejűleg nem lehet két különböző akarata. Űgylátszik, Sieyés véleményét, aki tulajdonképpen az egykamarának volt a propagálói kormány magáévá tette. Vagy fel kell itt említenem az egykamarás rendszer másik nagy hívének, Franklinnak ismeretes paraboláját, aki a^ kétkamarás rendszert olyan szekérhez hasonlította, amelybe a lovaikat elől is és hátul is befogják, úgyhogy a lovak kétfelé húzzák a szekeret. Ez a hasonlat sántít, mert hiszen nem moudja meg Franklin azt, hogy tulajdonképpen miért kell a lovakat egymással ellentétesen befogni. Eddig nálunk is a lovak egy jó magyar négyesfogatban álltak, elől volt a képviselőház és utána jött a felsőház. Tehát meg volt adva a képviselőház irányító szerepe, ez azonban most megváltozott. Most tényleg az a helyzet, hogy egymással szembe fogják be a lovakat, és tényleg az lesz az állapot, amií Franklin mondott, hogy a kétkamarás rendszer nem helyes azért, mert tulajdonképpen kétfelé húzott szekérhez hasonlít. T. Ház! Sokszor esik szó a parlamentarizmus válságáról. Tagadhatatlan, hogy a parlamentarizmus a múlt évszázad szüleménye lévén, korrekcióra szorul. Átolvastuk, ismerjük a parlamentarizmus válságának irodalmát, ismerjük azokat a panaceákat, amelyeiket ennek a válságnak az orvoslására felhoznak. Én is átolvastam ezeket a könyveket, de nem találtam sehol azt, hogy a parlamentarizmus válságát az orvosolja, ha visszatérünk a rendi szellemhez, vagy legalábbis egy rendi szellemű felsőháznak kezébe kell adni a hatalmat. T. Ház! A legtöbb helyen már befejezett dolog az, hogy a politikai egyenlőséget meg kell adni. A legtöbb helyen már ezen túlmennek, s a gazdasági és szociális egyenlőséget követelik. Mi pedig egy politikai előjogokkal tele lévő felsőháznak újabb politikai előjogokat kívánunk biztosítani. Sokszor volt szó régebben arról, hogy a titkos választójognak milyennek kell lennie. Emlékszünk a leglehetetlenebb kívánságokra, amilyen kívánság volt az, hogy a titkos választójog mellett a képviselőház összetételében legyen szerepük az érdekképviseleteknek, azután az elektoros választás és így tovább. Mi történik most? Azáltal, hogy ide ültetjük magunk közé szavazni a felsőházat, tulajdonképpen ide ültetjük az elektoros rendszert, ide ültetjük az érdekképviseleteket, ide ültetjük az örökletesség elvét, szóval mindazt, amitől féltünk eddig, most ezzel a törvényjavaslattal behozzuk ide' a képviselőházba. Áttörjük a képviselőház szervezési módját, a tiszta választást átszakítjuk a képviselőház struktúráját, amikor ilyen vegyes rendszerre térünk át. Azonban nemcsak ez a veszedelem. A felsőház szellemben homogénebb, mint a képviselőház, és ez a homogénebb felsőház lesz majd igenis az. amely súlyt ad ezeknek az együttszavazásoknak, amikor attól kell majd tartanunk, hogy a felsőház ezzel a homogénebb szellemével egyúttal eldöntője is lesz mindig a két ház vitájának, még pedig a felsőház eredeti akarata mellett. Azt is felvetették itt, — azt hiszem, Rupert igen t. képviselőtársam vetette fel — hogy kik állanak a felsőház mögött: a felsőház mögött legfeljebb húszezer ember áll. Én ezt az érvelést nem teszem magamévá. A felsőház mögött igenis tekintélyek állanak, a felsőház mögött igenis értékeik állanak, a felsőház mögött igenis tradíciók állanak, tehát ez nem helyes álláspont, de az is egészen kétségtelen és szembeötlő mindjárt az első tekintetre, hogy az alsóházban mégis csak a nemzet egyetemes akarata nyilatkozik meg, míg a felsőházban tulajdonképpen a nemzet parciális akarata, a részeknek pedig nem. lehet több jogot biztosítani, mint amennyi van az egésznek. Ha mi a felsőháznak jogokat adunik, kétségkívül az alsóháztól, tehát a nemzeti akarat egyetemességétől vesszük el és adjuk oda a részeknek. Maga Antal István t, képviselőtársam is, aki a legfőbb támogatója ennek a javaslatnak, azt mondotta, hogy a parlamentáris népkép viselet közjogi jogosítványainak valóságos öncsonkítását követi el a felsőház javára. (Rakovszky Tibor: De legalább szépen van mondva!) Ennek a javaslatnak azonban a szociális szempontok is ellene mondanak. A háború után két gondolatkör volt az, amely a nemzetekben uralkodóvá vált: az egyik a demokrácia, a másik pedig a szociális kérdés. A háború után létrejött alkotmányokban, — nemcsak a kisantant államok alkotmányaiban, hanem sok más alkotmányban is — ez a két szempont domborodik ki, és ahogy beiktatják az alkotmányba a népszuverenitás gondolatát, éppenúgy egyúttal a szociális és gazdasági kérdések megoldását is szükségesnek tartják ezek az alkotmányok, még a legkonzervatívabb alkotmány is. Mihelies Vid »A szociális <áilam« című müvében olvasunk egy ilyen példát, a jugoszláv alkotmányból: »a közösség érdekében a törvényeknek megfelelően az államnak joga es ko; telessége beavatkozni a polgárok gazdasági