Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-238

2 Vessünk először egy futó pillantást az 1703. évi Magyarországra. A török már kitakarodott az ország túlnyomó részéből, kitakarodott, de előbb rommezőt és mocsarat csinált a magyar földből, a magyar nép lelkét pedig sivataggá változtatta. A hódoltság magyarjaiban a régi vitézség vadsággá züllött, a szabadságszeretet rakoncátlansággá, a nép eszessége furfanggá. Bécsben azt mondták : »Igát hordani nem akar, a szabadsággal élni nem tud a magyar !« Ügy vélekedtek, a mi népünk rendezett polgári életre egyáltalában képtelen. Az erélyesebb kormányférfiak sürgették, hogy egyszerűen ki kell irtani a magyarságot, mint az amerikai indiánokat és németeket meg szerbeket telepíteni a helyére. A nép csakugyan elképesztően tudatlan és nyers volt. De Rákóczi erre a vádra egy szívbemarkoló kérdéssel válaszolt: »Mikor állított a kormány iskolákat az országban?«Mert egyetlen egyet sem állított ! Ahelyett, hogy oktatta volna a népet : megvetette a tudatlanságáért ; ahelyett, hogy megszelidítette volna erkölcseit : kegyetlenül büntette a szilaj ságát. Tudjuk, hogy a török uralom alól felszabadult magyar birtokokat idegeneknek adományozták. A főpapi stallumokba külföldieket ültettek. De még a kardot is kivették a nemzet kezéből, azt a dicsőséges fegyvert, amely a honfoglalási harcokban szórta első véres villámait. 1703-ban Magyarországon tízszer annyi olasz nevű viselt katonai főkommandót, mint magyar. Magyar embernek nem volt becsülete Magyarországon. Följegyezték, hogy a /parasztlegények csapatosan szöktek Törökországba, mert a pogány emberségesebben bánt velük, mint a kormány. De dívott a kivándorlásnak egy borzalmasabb neme is : a falusi nép tömegesen követett el Öngyilkosságot, hogy kimeneküljön a nyomorúságból. Egy nemzet, amely elvesztette önérzetét és becsületét, egy nép, amely nem emlékezett már a nemzeti voltára és nem hitt jövőjében : ez volt az 1703. évi Magyarország. És milyen volt az ország 1711-ben? Rom volt akkor is, de annyiban különbözött a régi országtól, hogy most egy Nemzet gyászolt a romok fölött. A nyolcesztendős kurucháború tüzében ismét egységes és öntudatos nemzetbe forrt a széthullott magyarság. A parasztságot Dózsa György után Rákóczi vezette be ismét

y ha nem is az alkotmány, de legalább a nemzeti szolidaritás sáncai közé. Ö összekötötte a nemzeti múlt és a jövő elszakadt fonalát és ismét folytonossá tette Árpád népének életét. A nyolcéves háború visszaadta a nemzetnek katonai hírét, önérzetét és becsületét. Nem mertek többé úgy bánni a magyarokkal, mint az eperjesi mészárlások idejében ; a kurucháború folyamán megtanulta Bécs, hogy ez a nép, ha megrúgják, oroszlánkarmokkal vág vissza. Azelőtt megvetették a magyarokat, ezentúl majd félni fognak tőlük. A külföldön, hol a hódoltság idejében már-már feledésbe ment a magyar nép, ismét ismertté és becsültté lett a nemzet. XIV. Lajos király és Nagy Péter orosz cár szövetségesei voltak Rákóczinak, a lengyel nemesség nagy része királyi trónjára akarta ültetni. Anglia a spanyol örökösödési háborúban szövetségese volt a császár— nak, de az angol sajtó és a közvélemény lelkesedett a magyar szabadsághősért. A magyar nép tömegeit a keserűség és a bosszúvágy hajtotta a kuruc hadizászlók alá, de a fölkelés végső oka mégis az volt, hogy a magyarság sehogyan sem tudta megérteni és a magáévá tenni az Isten kegyelméből való abszolutizmus gondolatát. »Mi, magyarok, nem a király, hanem a törvény alattvalói vagyunk !« — írta Rákóczi. Ö volt nálunk az első államférfi, akinek fejlett szociális érzéke volt ; ő ejtette ki Magyarországon elsőnek a »közteherviselés« szót ; Rákóczi kormánya volt nemcsak Magyarországon, de alkalmasint az egész világon az első, amely az országgyűlés nyilvánossága előtt adott számot az állam bevételeiről és kiadásairól,