Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-237

Az országgyűlés képviselőházának 23 ter: Ez minden esetre!) 500 P legyen a határ. (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: De nem így mondtam. 500 pengő minden esetre!) Az 500 pengőnél szerintem még lehet vitázni és azt hiszem, ez még nem kötelezőleg van az indokolásba belevéve, úgyhogy ezt lehet még tágítani; esetleg a miniszter úr, amikor ki fogja adni a végrehajtási utasítást vagy pedig azt a külön rendeletet a 15. § alapján, ott még tovább mehet. (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Lejjebb menjünk vagy feljebb?) Inkább lejjebb menni, mint feljebb. A 15. % azt hiszem, a legszerencsésebb szakasza ennek a törvényjavaslatnak. Az 1910— 1920. számú miniszterelnöki rendelet hatályának kiterjesztésére kell mindenképpen módot adni, és azt hiszem, helyes is, hogy ezt azután kiterjesszük. Itt például gondolok a művezetőkre, a gépészekre, a molnárokra. Eddig az volt a helyzet, hogy ezeket egyszerű munkásoknak tekintették s 15 napos és három hónapos felmondással küldték el, pedig nagyon jól tudjuk, hogy ezek üzemeket vezetnek, ezek az üzem lelkei, ezek nélkül ott tökéletes és jó munka el sem képzelhető. Mivel azonban ez a kiterjesztés eddig még nem volt jogszabályban kimondva, >— még az 1910/1920. számú miniszterelnöki rendeletben sem volt kimondva; mert ez a rendelet csak a kereskedelmi alkalmazottakra és tisztviselőkre vonatkozott — megtörtént az, hogy egy kereskedelmi alkalmazottra nézve a hathónapos felmondás és végkielégítés volt kötelező, azokat pedig, akik ilyen fontos munkakört töltöttek be, 15 napos vagy három hónapos felmondással el lehetett bocsátani minden végkielégítés nélkül. Azt kérjük a miniszter úrtól, — s minden reményünk meg is van arra vonatkozólag, hogy a miniszter úr ezt a kérést honorálni fogja — hogy ezeket az igazán derék, vezető alkalmazottakat a 15. § alapján az említett rendelet hatálya alá méltóztassék sorozni. Mélyen t. Képviselőház! Még a túlóra kérdésével szeretnék foglalkozni, bár — sajnos — már nem áll sok idő rendelkezésemre. A túlórára vonatkozólag a miniszter úr kimondja a javaslatban, hogy az első két órát legalább 25%-kal kell dotálni. Ezt mi helyesnek fogadjuk el. Ami a további túlórákat illeti, kérem a miniszter urat, méltóztassék a mostani gyakorlatot elfogadni. A mostani gyakorlat az, hogy az első két órában 25%-ot, a harmadik órában 50%-ot, a negyedik órában 75%-ot, az éjjeli munkánál pedig 100%-ot fizetnek. A magánalkalmazottak a négy órán felüli túlóráért is 100%-ot kérnek. Szóváteszem még azt is, hogy a fizetéses szabadságidőt miként kellene szabályozni, mert ez is ebbe a keretbe tartozik. A fizetéses szabadságidőre vonatkozólag ez a javaslat csak azt mondja, hogy egyévi folytonos és állandó, megszakításnélküli szolgálat esetén hatnapi szabadság jár, s a továbbiakat a végrehajtási utasításra tartja fenn. Nem akarok annyira menni, mint szociáldemokrata képviselőtársaim, akik az osztrák viszonyokat veszik figyelembe és azt kívánják, hogy mi is olyan törvényt hozzunk, amilyent Ausztriában hoztak. Azt hiszem, ezt mi még nem tudjuk ma megvalósítani, de addig talán el lehet menni, hogy mondjuk, öt év után 12 napot és tíz év után 18 napot kapjanak az alkalmazottak, és ez mindenkire nézve kötelező legyen. 1 KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XV. \ ülése 1937 június 24-én, csütörtökön. 47 Nagyon jól tudom ugyanis, hogy különösen a kereskedők közül nagyon sokan tiltakoznak az ilyen fizetéses szabadság ellen, azt hozva fel indokul, hogy nem bírják el ezt a rezsit. Ezt egyáltalán nem tudom elfogadni. Minden iparosnak és kereskedőnek számolnia kell a rezsiköltségekkel, s természetes, hogy ezt át fogják hárítani a fogyasztókra. Ezt nem is képzelhetjük el másképpen. Ha azonban az áthárítás végeredményben igazságos lesz, akkor a fogyasztók is szívesen fogják ezt viselni, mert itt is áll az a szabály, hogy a fogyasztóképességet kell növelnünk, mert ha a fogyasztóképességet növeltük, ezzel több bevétele lesz az iparosnak és a kereskedőnek, s így több kiadást is elbír. Ha tehát az igényeket szaporítjuk, akkor a fogyasztóképesség nar gyobb lesz, és elértük célunkat. Ugyanez áll a munkabérekre vonatkozólag is. Helyes ennek a törvénynek az a rendelkezése, — amelyet most a rendelet alapján is átvett — hogy a munkabéreket minimálni kell, mert tarthatatlan az a helyzet, amely eddig fennállott, hogy tudniillik igen alacsony munkabérek mellett kellett dolgozni. Azt hiszem, ez a munkanélküliséget is meg fogja szüntetni. Méltóztassék megengedni, hogy egy statisztikát olvassak fel. Hivatalos megállapítás szerint 1935 december 20-án 30.508 volt a munkanélküliek száma az iparban, míg a kereskedelemben körülbelül 6000, úgyhogy összesen 36.184 volt a munkanélküliek száma. A szociáldemokraták képviselője, Kertész Miklós igen ti képviselőtársam azt mondotta tegnap, hogy ne várjuk mi ettől a törvényjavaslattól azt, hogy kis munkabérek mellett sok lesz az alkalmazott. Azt a tételt ő magának állította fel, — ezt senki nem mondotta — hogy ha kicsi a munkabér, akkor sok az alkalmazott. Mert nem attól függ az alkalmazottak száma, vájjon kicsi-e a munkabér, hanem attól, hogy mennyi a munkaalkalom, mennyi a munkakereslet. Ha nagyon sok, akkor természetesen a béreket leszorítják, ha pedig kevés, akkor fel fogják emelni a munkabéreket. Mi igenis várjuk ettől a törvényjavaslattól azt, hogy ha a munkabéreket meg fogja állapítani és megállapítja a munkaidőt is, akkor természetesen azoknak az alkalmazottaknak a száma növekedni fog, akik az illető iparágban alkalmazást keresnek. Én legalább 15—20 százalékra teszem azt a lehetőséget, amennyivel szaporodni fog azoknak a munkásoknak száma, akiket a redukált munkaidő mellett alkalmazni kell, mert mindenki annyi munkást fog alkalmazni, amennyivel a munkáját el tudja végezni. Itt természetesen csak azt kérhetjük, hogy szigorúan hajtassék végre a törvény büntető rendelkezése, hogy akik ezt nem tartják be, azok azt a szigorú büntetést megkapják, amely ebben a törvényjavaslatban benne van. Hogy mennyire szükség van a munkabérek szabályozására, ezt bátor vagyok egy másik statisztikával is igazolni, amely szintén az 1935. évre vonatkozik. A vasiparban a kovácsok munkabére 30—45 fillér volt óránként, a lakatosok munkabére 30—70 fillér. Most méltóztassék figyelembe venni azt az erős munkát, amelyet ezeknek végezniök kell és ha csak azt számítjuk, hogy tíz órát dolgoznak, (Malasits Géza: Csak kilenc órát!) akkor is a maximális munkabér mellett legfeljebb 7 pengőt vagy 450 pengőt kereshetnek. (Malasits Géza: 7 pengő már a szerszámkészítők keresete!) Hogy ebből meg tudja-e szerezni azt, amire 8