Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-253
454 Az országgyűlés képviselőházának 253, módon, hogy amennyiben meg van állapítva rövid úton a háborús tÖrodöttség vagy a betegség háborús eredete, a katonai kórházakban a mai 2%-os polgári kezelést felemelve talán 5—6%-ra s ennek keretén belül lehetséges volna a frontharcosokat az államkincstár költségén gyógykezeltetni. (Helyeslés ) Nagyon jól tudom, hogy ezeknek a kérdéseknek megoldása nem jóakaraton múlik, mert hiszen vitán felül áll, hogy a kormányzat, a honvédelmi miniszter úr, a frontharcosvezetőség és mindenki, aki ezt a törvényjavaslatot csinálta, a legnagyobb szeretettel, a legjobb indulatai van eltelve. így tehát tulajdonképpen — minek kerülgessük a dolgot — itt pénzkérdésről van szó, mondhatnám, tisztán és kizárólag. Az a kérdés, honnan vegyünk pénzt. Mindenekelőtt legyünk tisztában azzal,, hogy ha valakinek adni akarunk valamit, akkor el kell vennünk valakitől. El kell vennünk azoktól, akiknek van, és azoknak kell adnunk, akiknek nincs. Ez tiszta és világos. Az a kérdés (tehát, honnan vegyünk ell (Müller Antal: Ahol sok van!) Igén, de honnan és mi módon'? Ez már egy zseniális pénzügyminiszter dolga. De legyen szabad megjegyeznem, hogy két törvényes mód kínálkozik erre. Az egyik a hadmentességi adó bevezetése, a másik pedig a rokkantadó felemelése, mégpedig olyan nagyra, hogy megfelelő összeg álljon rendelkezésre, amelyből ezeket a kérdéseket meg tudjuk oldani. Más törvényes lehetőségeit nem látok. Legyen szabad azt is megemlítenem, hogy azt a bizonyos két évi megszakítási időt olyan módon kérném szabályozni, hogy egyáltalán, ha a tűzharcos állami szolgálatba lép, minden további nélkül számíttassék be neki a háborúban eltöltött idő. Nem négy vagy öt év, hanem az összes hadiszolgálat, tekintet nélkül a megszakítás idejére. Ezit azért vagyok bátor indítványozni, mert ma már jóformán a frontharcosoknak több,, mint a fele kihalt és állandóan halnak meg közülök, úgyhogy mindez, amit itt felsoroltam, az államra egyre csökkenő terhet fog jelenteni, mert hiszen ma már a hajak deresednek, a harcosok öregednek és nemsokára imár veteránokká leszünk. Méltányosnak találom a tűzharcosok névmagyarosítási és állampolgári ügyeinek soronkívüli elintézését is. A legnagyobb sajnálattal látom, hogy olyan egyéneket utasítottak ki az. országból, akik annakidején a hazáért több sebből véreztek és kézitusában megsebesültek. Ez ellen a leghatározottabban szót emeltem és szóit is fogok emelni a jövőben is, bárkiről is legyen szó. Megemlítem még a háborús kitüntetések sorrendjének kérdését. Az egyik lap is felvetette ezt a kérdést. Tény, hogy a háborús kitüntetések most a békebeli kitüntetések után soroltatnak,, illetőleg bizonyos kombinációban kerültek, ami nem előnyös a háborús kitüntetések tekintélyére. Legyen szabad erre felhívnom a honvédelmi miniszter úr figyelmét. A most felsoroltak alkotják azt a minimumot, amelyet a mai helyzetben az ország még megadhat a frontharcosoknak. Mivel a törvényjavaslat kifejlesztésére mód van, ezt örömmel kell üdvözölnünk és remélem, hogy szukcesszíve még javulni fog a helyzet. Nagyon fontosnak tartom a tűzharc o,sj avaslatot a lelki hardképesség szempontjából, amelyről az előbb is beszéltünk és 'amelynek híjján nem lehet háborút viselni, s egyáltalán ülése 1937 november 16-án, kedden. nem lehet állami életet élni. Ma, amikor ae egész világon háborús hangulat uralkodik és készülődés folyik, arra kell törekednünk, hogy előkészítsük magunkat nem csupán anyagilag, katonailag, iparilag, mezőgazdaságilag, hanem lelkileg is arra a tusára, amelyet, sajnos, úgylátszik, az emberiség el nem kerülhet. Ezzel legyünk tisztában. Remélem tehát, hogy ez a törvény javaslat nagy mértékben hozzá fog járulni a tűzharcosok megnyugtatásához — ha nem is kielégítéséhez — és ez a javaslat meg fogja hozni azt, ami nekünk meglehetősen sokszor hiányzott: a lelkd harcképességét, amely minden ellenállásnak és küzdelemnek alapfeltétele. Ebből a szempontból és annak felismerése mellett, hogy .amit a frontharcosoknak adunk, azt magunknak, az országnak és mindnyájunkiniak adjuk, a törvényjavaslatot a legnagyobb örömmel üdvözlöm és a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. {Elénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Elnök: A honvédelmi miniszter úr óhajt szólni. Rőder ^Vilmos honvédelmi miniszter: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Két hétig tartó, nagyon széles alapon 'és nagy elmélyedésisiel lefolyt vita, után elérkezettnek látom az időpontot arra, hogy az elhangzott értékes felszólaliáisokra a magam részéről összefoglalóan és érdemben válaszol jak. (Halljuk! Halljuk!) A tűzharcos-törvényjavaslat letárgyalásával a mai képviselőház egy közel húszesztendős adósságot számol fel. Tartozott ezzel mindazoknak a magyar állampolgároknak, akik állampolgári kötelességüknek a legnagyobb áron, életük kockáztatása árán tettek eleget és ezt a kötelességüket becsülettel • teljesítették. Ennek az adósságnak a törlesztése ma méíg akkor is nagyon súlyos feladat volna, r ha a háború után valóságos és igaizságos béke következett volna reánk (Ügy van! Ügy van!) és -nem két olyan évtized viharzott volna el a tűzharcosok és velük együtt a magyar állam felett, mint amilyen két évtized mögöttünk van. Nehéz és hálátlan feladatnak látszik ez a felszámolás annak számára, aki a kívánságok és ígéretek ingatag talajáról méltóképpen és ma akarja átvinni a tűzharcosok érdemeinek elismerését. Mi sem nehezebb, mint érezni, hogy mit szeretnénk és mit kellene tennünk és tudni, hogy mit lehet tennünk. Ennek ellenére, mint honvédelmi miniszter, egyik legelső és legfontosabb kötelességemnek tartottam, hogy ezt a feladatot vállaljam. (Élénk helyeslés jobbfelől és a középen). Nem azér, mert mások tettek ígéretet, nem a közvélemény nyomása alatt, hanem mert számomra ez lelki szükségesség volt (Élénk éljenzés és taps.) régi bajtársaimmal szemben és mert_ meggyőződé sem, hogy a megadhatót megadni mindig több, mint ígéreteket vagy kívánsáarokat támasztani. (Ügy van! Ügy van!) Vállaltam úgy, hogy ezt a kérdést honvédelmi kérdésnek tekintem, mert ha a tűzharcosok ügye honvédelmi ügy, akkor kiemeltük a mindennapi életből és olyan kérdéssé tettük^ amelyet a magyar törvényhozás minden pártja egységesen a magyar nemzet ügyének tekinthet, (Ügy van! Ügy van!) amint azt a vita során szerzett benyomásaim, azt hiszem, maradéktalanul igazolták. (Ügy van! Ügy van!) A múlt felhánytorgatása helyett, hogs 7 ki mit tett és mit nem tett, jobbnak láttam azzal foglalkozni, hogy mi és ma mit tehetünk. (Helyeslés.) Hiszen a háború utáni idő sem volt ebben a tekintetben meddő, mert 11 tor-