Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-253

Az országgyűlés képviselőházának £53. i tézmények és bíróságok döntötték el azt, hogy mi a kellemetlen és mi az erkölcstelen. Most, húsz év múlva csak úgy felugrani valakinek és ilyen kijelentéseket tenni, már kissé nevetséges, elkopott és idejétmúlt dolog. (Propper Sándor: Pláne* ha nem igaz!) T. Képviselőház! En azt gondolom, hogy ennek a törvényjavaslatnak főként az a célja. amiről itt majdnem kivétel nélkül beszéltek az előttem szóló képviselő urak, tudniillik, hogy elismerni, honorálni akarja azt a harci készséget, azt a vitézséget, amelyet a frontharcosok abban az időben, azokban a nehéz, kellemetlen napokban kifejtettek, hanem ennek a javaslatnak főként és talán elsősorban az a célzata, hogy ezt a készséget az ezután következő nemzedéikben is fel kell éleszteni, illetve fenn kell tartani. Most, ha ez igaz, — mint ahogy kétségtelenül igaz, akár beszéltünk erről, akár nem —, akkor ebből a szempontból is bírálni tkell ezt a javaslatot és ha én ebből a -szempontból is bírálom ezt a javaslatot, akkor egy érdekes •megállapításra jutok. Nevezetesen azt kell mondanom, hogy ez a javaslat alkalmatlan enneik a célnak az elérésére, egyszerűen annál az oknál fogva, mert ez a javaslat a tűzharcosokat naponta százszor is szembe fogja állítani az utódokkal, az új generációval, pl. a frontharcos anyagi elismerése révén a választásoknál, a törvényhatósági stb. állásoknál. Ez az új generáció szintén állást akar, tehát a pályázatoknál, a munkák elnyerésére beadott pályázatoknál, az életben sok tekintetben szembe fognak kerülni a frontharcosokkal (Dulin Jenő: Éppen azért van a segítség!) azok, akik nem voltak frontharcosok, akik a háború után lettek férfiak. Ezeknek szívében nem feltétlenül és minden egyes esetben fogják felgyújtani azt a lángot, amelyet ez a javaslat el akar érni, mondván, hogy megbecsüli azokat, akik hősiesen viselkedtek a hazáért való küzdelemben, hanem • ezek úgy fognak gondolkodni, hogy — bocsánat a kifejezésért — a fene egye meg, mikor lesz már vége ennek a frontharcos dolognak, ne üssenek el engem attól az állástól, amelyhez istenadta módon jogom van, mert hiszen megszülettem és tanultam, dolgoztam azért, hogy ha kikerülök az iskolából, én is álláshoz jussak. Méltóztassék egy kicsit elmélyedni ebbe a témába, ebbe a imatériába. Nem gondolkodtak-e már eddig is így a hadirokkantakkal szemben? Számtalanszor hallottuk felzajlani, feljajdulni, ezt a sóhajtást, ezt a kifogást, hogy hiszen szép, szép, de én nem vagyok hadirokkant, én nem tehetek róla, hogy 10 évvel később születtem, mint a hadirokkantak, viszont én is tanultam, én is dolgoztam, én is meg akarok élni; nekem is van már családom, gyermekem, én is el akarom őket tartani. Ez nem olyan egyszerű probléma. Vissza kell térnem oda, hogy ez a javaslat elkésett és minden olyan javaslat, amely elkésett, képtelen azt a célt szolgálni, amelyért megkonstruáltatott. Így voltunk a földbirtokreformmal is. Az is elkésett és nem tudta már kielégíteni azt a szükségletet, amelynek kielégítésére szánták. (Némethy Vilmos: Ebben igaza van, mindennel elkésünk!) Ez a javaslat 20 esztendővel elkésett és ennek a javaslatnak már egészen más kihatásai lesznek, mint lettek volna akkor, ha nem is a háború befejezése után közvetlenül, hanem a forradalmak lezajlása utáni időben hozták volna ide. T. Képviselőház! Valljuk meg egészen llése 1937 november 16-án, kedden. 447 őszintén, hogy ez a javaslat elkésett, amiért nem a jelenlegi honvédelmi miniszter urat hibáztatom, hiszen elvégre ebben mindketten ártatlanok vagyunk, hogy ez a javaslat csak most került ide és nem 15 és 18 évvel ezelőtt. Méltóztatnak nekem igazat adni, ha nem is hangosan — nem muszáj, — de úgy örmagukban elismerve, hogy mi, az a frontharcos tábor, amelyhez tartozni — hogy egy divatos kiszólással éljek — önmagamnak is szerencsém, — rosszul van mondva magyarul, de így szokták mondani, önöktől tanultam, elsőbbrendű magyaroktól — (Rátz Kálmán: Miért csak mitőlünk?) nem azt követeltük, hogy anyagi jutalmat kapjunk, mi ebben a javaslatban is van. Kinek jutott a frontharcosok közül eszébe, hogy anyagi elismerést követeljen a hazától azért, mert kint volt a fronton? Aki hazajött a frontról, az örült, hogy ép hőrrel hazajött (Antal István: ~Cgy van!) az nem követelt a maga számára semmit, csak erkölcsi elismerést. Az igaz, hogy a fronton arról beszéltünk, hogy majd olyan hosszú cigarettára fognak rágyújtani, amelyet, mint a régi kováspuskát, villával kell fenntartani, mert nem volt dohányunk igaz, hogy beszéltünk arról, hogy majd lobogóval

s bandaszóval megyünk haza, ha — győzni lógunk. Beszéltünk erről, de arról, hogy ha majd hazamegyünk, megkérdezzük, hogy mit adtok érte, amit tettünk, én, a frontharcos tábor nevében merem ezt kijelenteni Martsekényi képviselő úrral szemben, a magyar frontharcos sohasem beszélt,, idáig nem adta le 'magát, (vitéz Martsekényi Imre: Ki mondta ezt? Hogy tetszik ilyet mondani?) A magyar frontharcos csak erkölcsi elismerést várt attól a hazától, (vitéz Martsekényi Imre: A felszólalók beszédét idéztem!) amelynek nem az érdekét szolgálta, (vitéz Martsekényi Imre: Honnan tetszik ezt venni?) amelyből való és amelyért vérzett. T. Képviselőház! Sokat méltóztatnak az anyagi elismeréssel foglalkozni, pedig én, mint öreg frontharcos elmondom, ami történt, ami igaz volt. A frontharcosok egyet kívántak: elsősorban, és mindenekfelett: »Lássátok el a hadirokkantakat, a hadiözvegyeket és a hadiárvákat.« (Ügy van! Ügy van! Taps a szélsőbaloldalon.) Ez a frontharcos-javaslat soha, a világ végéig ímeg nem születhetett volna, ha ez a képviselőház, illetőleg ennek elődei, a frontharcosjavaslat helyett ellátták volna becsülettel — úgy, ahogyan megérdemelték volna, ahogyan kellett volna — a hadirokkantakat, a hadiözvegyeket és a hadiárvákiat. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ha a frontharcostábor, amely ép bőrrel szabadult a frontról, azt látta volna, hogy azokat a szerencsétleneket», akiknek nem sikerült úgy hazajönniök, mint nekik, ós azokat az özvegyeket, akik férjeiket siratták, azokat az árvákat, akik apjukat siratták, megfelelő módon, ahogyan kellett és illett volna, ahogyan megérdemelték volna, támogatásban részesítik, akkor mindenkinek, a 'meglévő hatalomnak is módjában lett volna azt mondani, hogy: »Ne kívánjatok többet, örüljetek, hogy ép bőrrel hazajöttetek, mert nekünk el kell látnunk ezeket, iakik szerencsétlenül jártak«,, (Rupert Rezső: Elsősorban azokat!), »akik elvesztették kenyérkereseti lehetőségüket, akik elvesztették szüleiket és gyermekeiket«. Ha így tettünk volna, akkor a frontharcostáborban ^ nem hangzott» volna fel időről-időre az a kívánság,