Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-252

420 Az országgyűlés képviselőházának 25, tisztelt honvédelmi miniszter urat, hogy a javaslat keretén belül az általam felhozott szempontokra legyen figyelemmel. Mindezek alapján a törvényjavaslatot örömmel üdvözlöm és azt a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Élénk éljenzés és taps. A szónokot sokan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Drobni Lajos. Drobni Lajos: T. Képviselőház! vitéz Pintér József t. képviselőtársam költői lelkének színes virágaival és a Hadak útja járásának felejthetetlen emlékeivel állt be abba a díszőrségbe, amelyet a képviselőház állított fel a magyar vitézség előtti hódolásra és amely hírvirágokat szed a magyar katonáról gyöngyöskoszorúba. Én úgy vettem észre, hogy a Háznak úgyszólván minden egyes szónoka kivette részét abból, hogy a magyar hősiesség és a magyar vitézség előtt a zászlót mélyen meghajtsa. Kivette a Háznak szinte minden szónokló tagja a részét abból, hogy a megérdemelt dicsérettel, magasztalással, elismeréssel és hálával borítsa el a honvédelmi miniszter urat azért, hogy ezt a frontharcos-javaslatot a Ház elé hozta. Ezzel a két irányban kimerített témával röviden kívánok végezni. Alázatos lélekkel hajlok meg az isteni Gondviselés kegyelme előtt, hogy megengedte azt, hogy a magyar hősiesség és a magyar vitézség ezer év után is töretlenül és oly csorbítatlanul állott meg a világháborúban az egész világ előtt, hogy ez a vitézség, ez a hősiesség továbbra is feltétlen, biztos alapja a nemzet életének. (Az elnöki széket Kornis Gyula foglalja el.) Büszke és hálás vagyok azért, hogy egy porszeme lehettem a tűzharcosok tömegének, hogy részese lehettem a magyar vitézségnek és hogy résztvehettem abban a harcban, amelyet létünkért, fennmaradásunkért folytattunk. Ügy vélem, hogy mint frontharcos akkor teljesítem a kötelességemet a honvédelmi miniszter úr iránt, ha összeütöm a bokámat, meghajtom a fejemet, de némán! Mert meg vagyok róla győződve, hogy ő is inkább azt kívánná, hogy azt a sok dicséretet, elismerést és hálát, amelyet az igen t. miniszter úrra raktak rá és szinte feldíszítették vele, mint egy karácsonyfát, inkább erre a törvényjavaslatra lehetett volna teljes mértékben applikálni és ráaggatni. T. Ház! Ha a nemzeti lelkiismeret, amelyet ennek a törvényjavaslatnak a benyújtásával a honvédelmi miniszter úr képvisel, azt kérdezi tőlem, hogy meg vagyok-e elégedve a törvényjavaslattal, hogy egyénileg elégségesnek tartom-e, azt felelem, hogy nekem elég, sőt nekem sok is, mert amint a múltban, úgy a jövőben sem kívánok semmiféle előnyt sem élvezni azért, mert tűzharcos voltam. Ha azonban abból a szempontból kell felelnem, hogy én, aki a frontharcosoknak, ha csak szerény cugszkommandánsa is, de mégis vezetője voltam a háborúban és a frontharcostömegeik egy részének ma is egyik vezetője vagyok, mondom, ha atekintetben kell nyilatkoznom, hogy vájjon elégnek tartom-e ezt a javaslatot a frontharcosok tömegei számára, akkor őszintén, becsületesen és nyiltan kell, hogy kifejezzem itt a Ház színe előtt, hogy nem tartom elégségesnek. A frontharcosok nagy tömegeinek a várakozását, de a jogos kívánságait sem tudja kielégíteni ez a frontharcos-törvényjavaslat. i. ülése 1937 november 12-én, pénteken. Mélyen t. Ház! A szónokok közül gróf Takách-Toivay igen t. képviselőtársam azt mondotta, hogy a nemzet váltót adott az átlagon felüli hazafias kötelességteljesítés ertekeiese fejeben, ez a váltó azonban a mai napig nem került komoly beváltásra. Tökéletesen igaza van, azonban hozzá kell fűznöm, hogy ez a becsületbeli adósság, ez a váltó ebben a javaslatban sem kerül teljes beváltásra. Igen t. képviselőtársam azt mondotta, hogy ez a javaslat nemzetvédelmi és nemzetneveld javaslat, amely a külföld felé propagatív erejű. Az én meggyőződésem az, hogy ez a javaslat ezt a feladatát, ezt a célját nem tudja teljesíteni, nem tudja betölteni. Mert na igaz az, amit szintén itt a Házban hallottam, hogy ezzel a törvényjavaslattal nekünk, kötelességünk van a jövő generáció felé, hogy lássák azt, hogy a nemzet hálás azért, ha valaki hősiesen küzd a haza védelmében, ezt a feladatot sem látom teljesíthetőnek ezzel a törvényjavaslattal. Ez a javaslat olyan, mint egy szép búzakalász, amelyet ha megtapintok és keresem a szemet, bizony nagyon keveset és nagyon vékony kis szemeket találok. Pedig ezeknek a nagy nemzeti céloknak szempontjából a törvényjavaslatnak tényleg olyannak kellene lennie, hogy a nemzetet nevelje és egyszersmind nemzetvédelmi tényezővé is váljék. Amennyiben ezt a feladatot betölteni nem tudja, meggyőződésem szerint egyenesen veszedelmes. Tudjuk és látjuk, hogy különösen a mostani időkben, a nemzet óriási tömegeiben rendkívül nagy nyugtalanság, várakozás nyilatkozik meg, valami megváltást várnak, a szociális igazságok érvényesülését és teljesülését. Tudjuk, hogy ebben az országban igen nagy tömegek élnek a legelemibb életfeltételek nélkül. Ha tehát mi szociális téren alkotni akarunk, ha mi szociális eszközökkel biztosítani akarjuk a magyar jövőt, ezt a munkát a frontharcosnál, a tűzharcosnál kell kezdenünk, annál atűzx harcosnál, aki évek hosszú során át a lelki és fizikai erőfeszítésnek a legnagyobb mértékét áldozta a hazáért. Ha nem tudjuk teljesíteni a frontharcossal szemben ezt az elemi kötelességet, akkor én aggasztónak látom a jövőt. Azokkal a nagy tömegekkel szemben, amelyeknek nincsenek me,s azok a hatalmas érdemeik, amelyeket a frontharcos hordoz magában, hogyan fogja teljesíteni ez a törvényhozás, ez a nemzet azokat a szociális és gazdasági kötelességeket, amelyeknek teljesítése, véleményem szerint a nyugodt, békés fejlődésnek, a forradalomnélküli evolúciónak egyedüli biztosítéka és garanciája. T. Ház! Makray igen t. képviselőtársam, de a többiek is valósággal hőskölteményét, apotheozisát zengték itt a frontharcos-szellemnek, amely nem egyéb, mint az abszolút kitartás és győzniakarás. Amikor itt a Házban valóságr gal a szobrász vésőjével vésték ki a frontharcos szellem körvonalait, akkor nem volnánk igazságosak, ha a frontharcos-szellemnek, a győzniakarásnak abban az időben élt inkarnációját, megtestesülését nem idéznénk most szintén a nemzet lelkiismerete elé és nem emlékeznénk meg gróf Tisza Istvánról, aki, amikor megszűnt a hatalom birtokosa lenni, magával vitte a győzniakarásnak ezt a szellemét. Abban az időben olasz hadifogságban voltam, csak francia

; angol és olasz lapok álltak rendelkezésünkre és azokból láttam, hoigy az antant valóságos győzelmi mámorát élte Tisza István bukásakor és egyszersmind diadalünnepét ülte annak, hogy ezzel a háborút az antant meg-