Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-249
Az országgyűlés képviselőházának 2U9 t ülése 1937 november 9-én, kedden. 309 akik a hadseregnek technikai és taktikai hiányait lelkesedésükkel nemcsak pótolni tudták, hanem a számban nagyobb, jobban felkészült és felszerelt és szintén bátran küzdő ellenségeinket annyi nagy csatában legyőzni is tudták. Az a felforgató szellem, amely a világháború vége felé kezdett úrrá lenni, amely az őszirózsás forradalom alkalmával abban nyilvánult meg, hogy vitéz katonáinknak gallérjáról letépdeste a katonai rendfokozatát, (Maî as its Géza: Katonák tépték le, nem civilek!) amely azután odavezetett, hogy, amikor a hadseregre a legnagyobb szükség lett volna, illetékes helyről olyan kijelentés hangzott el, nogy »Nem akarok katonát látnij«, amely végeredményében a gyászos emlékű vörösuralom kifejlődéséhez vezetett — ez okolható egyedül és kizárólag a mai állapotért. (Malasits Géza: Tessék csalk Rubin Dezső tábornok könyvét elolvasni!) Jól emlékszünk arra az időre, amikor a harctérről fegyveresen, rendben visszavonuló és a beözönlő ellenség elé álló ma^ar katonaság kezéből parancsszóval ez a forradalom vette ki a fegyvert és tett bennünket védekezésre képtelenné, amikor hamis ideológiából kiindulva, készségesen engedte át hazánkat ellenfeleinknek könnyű prédájává. Ha a magyar katonának háborús teljesítményeit tesszük elfogulatlan vizsgálat tárgyává, akkor igenis meg kell állapítanunk, hogy minden magyar ember büszke lehet a magyar katona háborús magatartására. Igenis kell, hogy hálát erezzünk mindazokkal szemben, akik a legnehezebb időben bátran és becsülettel megállották helyüket és ezáltal soha el nem múló dicsőséget szereztek a magyar névnek. A magyar katonának tehát joga van a társadalom hálájára és elismerésére. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) T. Ház! A másik tisztázásra váró kérdés, amely most önkéntelenül felvetődik, az, hogy a hozott áldozatok fejében lehet-e és szabad-e ennek a tábornak ellenértékeket 'kérni. Meggy őződésean az, — és hangsúlyozni is kívánom — hogy nem volt a magyar katonák között senki, aki azzal a tudattal ment volna ki a harctérre, hogy azért a szolgálatáért neki az utólag a jól végzett munka fejében kijáró elismerésen felül még anyagi előnyöket is biztosítani fognak. Azok a vitézségi érmeik, amelyeket hős katonáink mellére aggattak, nem azért voltak értékesek, mert velük 5, vagy^ 10 pengős érempótdíjak is jártak, hanem azért, mert a vitézségnek, a bátorságnak, a hősiességnek voltak szemmellátható tanúbizonyságai. Nem ismeri a magyar katona leikét az, aki azt képzeli, hogy a magyar katona anyagi előnyökre gondolt volna akkor, amikor hazájának, nemzetének, hozzátartozóinak védelmére vidám nótaszóval szállt fel azokra a felvirágzott katonavonatokra és ment ki bátran a bizonytalan jövő elé. Egy gondolat azonban kétségkívül benne élt ezeiknek lelkében és azt mondhatnám, hogy a kötelességérzet tudatán kívül ez a gondolat volt az, amely képessé tette a magyar katonát annyi hősiességre és annyi tengersok szenvedés szótalan elviselésére. Hitte ugyanis rendületlenül a zt^ és bízott abban, hogy ha az isteni gondviselés rendeltetéséből odakint esetleg életét veszti és hősi halált hal, akkor az a társadalom, amelyet és amelynek érdekeit védelmezte, tudni fogja kötelességét hozzátartozóival szemben. Bízott abban, hogy idehaza nem fognak megfeledkezni a hozott áldozatokról és gondoskodni fognak legalább is a hátramaradottaknak emberhez méltó megélhetéséről. Azt hitte, hogy ha kezét-lábát otthagyja, vagy, ha a harctéren szerzett súlyos betegségben esetleg egész életére nyomorékká válik, ha visszatér otthonába, szintén találni fognak számára egy zugot, ahol megmaradt testi és szellemi erőit továbbra is nemzete szolgálatába tudja állítani és munkája révén legalább a legszükségesebbeket a maga és családja számára meg fogja tudni szerezni. Nem gondolhatott a véres frontok közkatonája arra, hogy mialatt ő odakint a maga hősi harcát folytatja, azalatt az itthonmaradottak, a felmentettek elfoglalják azokat az állásokat, amelyeiket ő üresen hagyott, hogy azokban az állásokban véglegesen elhelyezkedjenek a felmentettek, vagy fiatalabb korosztályok és a harctérről visszatérve munkahelyeit részben elfoglalva találja, vagy, ha esetleg szerencséjére olyan állása van, amelyben a háborúból visszatérve továbbfolytathatta a félbehagyott munkakört, akkor rangsorban, fizetésben messze mögötte marad azoknak, akik nem voltak kénytelenek olyan nagy, hősi áldozatokat hozni, mint amilyeneket ő hozott. Nyilvánvaló tehát, hogy amikor ezek az igazságtalanságok napvilágra jöttek, a frontok katonája rájött arra, hogy a várt elismerés helyett nemvárt mellőzés jutott neki osztályrészül. (Czirják Antal: Sőt, ilyen érdeklődés a tárgyalás iránt! Néptelen padok!) A szerencsétlen világháború befejezése után úgy a hivatalos körök, mint a társadalom' részéről hihetetlen közöny és megnemértés mutatkozott a világháború hős katonáival szemben. Ha ezt az eljárást az első időben talán magyarázhatóvá is tette az a sokkal súlyosabb csapás, amely nem egyes egyéneket ért, hanem az egész országot, amely az ország megcsonkításában nyilvánult meg és amelynek tragikus árnyéka kétségkívül hosszú időn keresztül mélyen megülte a lelkeket, később azonban ezt a magatartást nem magyarázza kellőképpen semmi sem. Nem lett volna szabad sem az államnak, sem a társadalomnak a maga közönyét hosszú időn keresztül éreztetni azokkal szemben, akik kétségkívül anánylag a ) legnagyobb ' áldozatot hozták érte és akik kétségkívül aránylag a legtöbbet vesztettek. A hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák, de a frontharcosok is egy szikráját sem érezték annak a hálának, köszönetnek és elismerésnek, amelyre pedig joggal tarthattak számot. Sőt várakozásuk ellenére hosszú időn keresztül nyomoruságuknak és 'szinte kétségbeejtő helyzetüknek hátrányát viselni ök kellett és minden súlyát a maguk vállán kellett hordozniok. Márpedig annyit igazán és joggal elvárhatott volna mindegyik, hogy ha a háborús frontszolgálat előnyöket nem is jelent a számára, de hátrányt semmiképpen se okozzon. Nem lett volna szabad engedni azt, hogy a háborús katonai ^szolgálat megélhetésüknek és jövőjük kialakulásának állja útját. A világháború frontkatonája hosszú időn keresztül türelmesen várt. Egyes minisztériumok itt-ott adtak ki egyes intézkedéseket és egy pár törvényben is történt gondoskodás a hadigondozottak és a frontharcosok érdekeiről, azok a rendeletek azonban, amelyek így kiadattak, többnyire hatástalanok maradtak, mert ezek a rendeletek arra szorítkoztak, hogy ezt a tábort bizonyos tényezők jóindulatú