Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-247
272 Az országgyűlés képviselőházának 247. honvédelmi miniszter úrnak ilyenirányú törekvéseit siker koronázza. A vitézségi érempótdíjak ügyében csatlakozom Takách-Tolvay gróf képviselőtársam kérelméhez. (Egy hang jobb felől: Mindanynyian!) T. Ház! Amikor mégegyszer megköszönöm a miniszter úrnak a törvényjavaslat körül kifejtett sok-sok fáradozását,, igaz bajtársi megértését és szeretetét, hálával köszönöm meg különösen azt a kijelentését, hogy ezzel a törvényjavaslattal nem záródik le végképpen a tűzharcosoknak nyújtandó támogatás-sorozat, mert módjában lesz még a kormánynak rendeleti úton is ilyenekhez hozzájuttatni őket. Azok a szerény indítványok, amelyeket az imént a falusi tűzharcosok érdekében felhoztam, szerintem is ilyen rendeleti intézkedések körébe tartoznak. Bizalommal teszem le őket a magyar kard miniszterének asztalára,, mert igaz, becsületes katonaszóval vállalta, hogy ezen a törvényen túl is mindent elkövet majd egykori hűséges ibajtársai érdekében. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A tűzharcosok hálával tisztelegnek a katona-miniszter előtt. A törvényjavaslatot elfogadom. (Éljenzés és taps. — A szónokot sokan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Huszár Mihály jegyzeí Farkas Elemér! Elnök: Farkas Elemér képviselő urat illeti a szóFarkas Elemér: T. Képviselőház! Meg vagyok győződve arról, hogy hosszas töprengés, sok mindenre kiterjedő óvatos megfontolás, minden várható előnynek, esetleges kedvezőtlen kihatásnak mérlegelése után született meg és került elénk ez a törvényjavaslat. A tűzharcos-kérdés maga» annak lényege, az abban rejlő nagy jelentőség már önmagában is minden háborút viselt ország törvényhozásának elsőrendű problémájává avatja ezt a kérdést. Méginkább áll ez miránk, a mi esetünkre, ahol ennek az országnak és törvényhozásának nemcsak arra kell gondolnia, hogy miképpen fog ezzel a nagy kérdéssel megbirkózni, miképpen fogja háláját és elismerését kellő mértékben kifejezni, de számolnia kell azzal a sokszor csendben,, hallgatagon emlegetett nagy céllal: a nemzet jövő szempontjaival és célkitűzéseivé]. Teljesen más helyzetben él ez az ország, mtiinit más országok és ha a nagy, győztes és hatalmas) lállamok szaunára, ma elsőrendű problémává lett ©z a kérdés, akkor méginkább áll reánk nézve az »a probléma, hogy ez a javaslat neosiak egy egyszerű nemzeti hálát példázzon, nyugtázzon, hanem sokkal többet, mert nálunk ennél sokkal tölbbről van szó. A nagy, a gazdag, a győztes, a hatalmas álllaim ok márványba faragott arannyal díszített, ékes, pompázó síremlékeket emielnék elhunyt hőseik sírján, iaz élőket pedig az élet minden gondjától mentesíteni kívánják vagy pedig, ha a szónak ebben :a formájában nelmí volna lehetséges, legalábbis ia hálának és az elismerésinek miniden látható és érzékelhető jelével elhalmozzák. Itt áll azonban egy szegény és kifosztott ország, amely a háboirú-veszités minden csapásától agyonsújtva — mint mondottam — nemcsak arra kell, hogy gondoljon, miképpen fogja háláját ós elismerését méltóképen leróni, lesz-e erre egyáltalán mód és lehetőség anyagi tekintetben is eleget fog-e tudni tenni a krisztusi ; szeretet kötelező parancsának, — mert ezt is ver ülése 1937 november U-én, csütörtökön. gyük tekintetbe ennél a javaslatnál — hanem anna is kell gondolnia, attól is kell rettegnie^ hogy a hálának és elismerésnek esetleg nem elegendő miértékben való kifejezése nem fog-e helyrehozhatatlan kárt okozni a nemzet lelkében, a nemzeti hit, a nelmzeti öntudat tekintetében, nam fog-e vaijjon 'ebben az esetben megrendülni egy tönkrevert nemzet lelkében a hit, a bizalom, a meggyőződés és már csak az emberi lélek veleszületett, gyengeségénél fogva is az eimíber és a társadalomi áldozatkészsége. Ezért súlyos lelkiismereti probléma a mi számunkra ez a kérdés. Amint imieg vagyok győződve airról, hogy az őszintén felvetett és itt imiost őszintén, előadott gondolatok nem voltak ismeretlenek az igen t. kormány előtt a törvényjavaslat (alkotásakor, azonképpen méltó ztassianak elhinni, élénken elmek és égnek az én lelkemben is. Súlyos lelkiismereti kélrdés a mi számunkra ez a törvényjavaslat azért, mert ha már egyszer 20 évvel a világháború után idehoztuk ezt a törvényjavaslatot a törvényhozás elé, mindig felmerül lelkünkben a kérdés és az aggály, meg fog-e felelni ez a törvényjavaslat legalább /minimális mértékben azoknak la követelményeknek, amelyeket méltán elvárhat a törvényhozástól az a háborús generáció, amely az első hívó trombitaszóra hálával és elisímleiréssel nem számolva, arra nem is számítva sietett a monarchia védelmében feláldozni mindazt, aani egy emberi élet számára 'becses, étrtékes és talán a legkedvesebb. Talán nem is bocsátkozom bele a törvényjavaslat általános bírálatába addig, amíg el nem döntöm magamban a nagy kérdést, helyes volt-e, és ha igen, ebben a formában volt-e helyes, célszerű, indokolt és méltó ezt a törvényjavaslatot megalkotni, megfelelnek-e az itt tett intézkedések a hála és az elismerés azon minimális mértékének, amelyet még egy háborúját vesztett ország is köteles biztosítani háborút viselt tűzharcosai számára. Szeretném kétfelé bontani ezt a nehéz kérdést. Az első kérdés az, hogy szükség volt-e egyáltalában erre a törvényjavaslatra és ha igen, mint már mondottam, megfelel-e ez a törvényjavaslat a hála és elismerés minimális mértékének, megfelel-e ezeknek a követelményeknek, megfelel-e az ország múltjának, tradícióinak, kötelességének és azoknak a bizonyos szempontoknak, amelyeket már voltam bátor említeni, s amelyeket ne tévesszünk soha szem elől: az ország jövő szempontjainak és célkitűzéseinek. Mélyen t. Ház! Az első kérdésre, a törvényjavaslat szükségességére kívánnék pár szóval rámutatni. Válaszom rövid lesz, de magában foglal egyúttal mindent. Elvárja tőlünk egy ilyen törvény megalkotását minden más szemponton felül — és ez az első, ami engem igenlő válaszra késztet — az a szeretet, amely magát sohasem kímélte, hanem ezer és ezer sebbel és halállal biztosította szamunkra a hazát, az életet és az otthont. (Ügy van! jobbfelöl.) Mindez azért lett megint a mienk, — tetszik vagy nem tetszik akárkinek — hogy megosszuk azokkal, akiknek özvegységében, árvaságában, vagy vérző hősiességében adósai maradtunk. Ennek a kötelességnek meg kell felelnünk. Méltókká kell lennünk újból önmagunkhoz, vértanúinkhoz és hazánkhoz; emléket kell állítanunk elhunyt hőseink sírjaira, a legszebb emléket: a szeretetet. A szeretet emlékével kell megbecsülnünk az élő hősök hősies küzdelmét, azzal a szeretettel.
