Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-239
92 Az országgyűlés képviselőházának 239. ülése 1937 június 30-án, szerdán. fizetésűik 150 pengőn alul van és körülbelül 10 százalékuk olyan, hogy a havi fizetésük az 50 —60 pengőt alig haladja meg. Ebből a kis fizetésből is aránylag egy nagy százalék, legalább 10—15 pengő arra megy el, hogy a közlekedési viteldíjat kell neki kifizetnie, hogy a szomszédos városból, az elővárosból hivatalába mehessen, azonkívül pedig itt vannak a ruházati költségek is. Amíg a munkás rossz ruhában vagy egy arra rendelt munkaruhában is elvégzi munkáját, (Popper Sándor: A legtöbbnek nincs más, mint a munkaruhája!) addig a tisztviselőtől és tisztviselőnőtől megköveteli a hivatalvezető, hogy jó ruhában lássa el szolgálatát. Szükség van erre a rendelkezésre azért is» mert amíg például egy gyárban vagy egy nagyvállalatnál a munkások órabére már szabályozva van és egy ügyes szakmunkás megkeres havonta 300 pengőt is, addig egy tisztviselő, akinek magasabb kvalifikációja van, egy úgynevezett szellemi munkás, az irodában alig kap 50—60 pengőt. Mindannyian érezzük és mindannyian éreztük:, hogy ezen a helyzeten szociális és emberi 'szempontból segíteni kell. A magam részéről teljesen meg vagyok nyugodva, hogy a törvény végrehajtásánál az iparügyi miniszter úr meg fogja találni a módját annak, hogy a magánalkalmazottak és magántisztviselők szociális helyzetén \s éppen úgy segítsen, mint ahogyan a minimális órabér .behozatala által az ipari munkások helyzetén ott, ahol az órabéreket már szabályozták, kétségtelenül segítettek. Kérem azonban a miniszter urat, hogy ennek az átmenetnek a létesítésénél méltóztassék egy bizonyos mértéket tartani, mert a magántisztviselők fizetésének megállapításánál egy túlságosan gyors és erős emelkedés esetleg a vállalatok prosperitását károsan befolyásolná. (Propper Sándor: Ne tessék félni; nem kell fékezni!) Méltóztassék megengedni, hogy én a magam véleményét mondjam. Én nem azt mondom, hogy ne érjük el azt, amit el akarunk érni, hogy a magántisztviselők egy olyan keresethez jussanak, amely megélhetésüket biztosítja, én csak attól félek, hogy egy máról-holnapra való gyors végrehajtás egyes vállalatok helyzetét veszélyeztetheti és így az ellenkezőt érjük el, mert kényén* nélkül maradnak egyesek. Ami a fizetéses szabadságot illeti, legyen szabad a miniszter úr figyelmét felhívni egy körülményre, amelyre nézve nem találok sehol intézkedést. Ez pedig az, hogy mi történik azokkal a magánalkalmazottakkal, akik katonai szolgálatuknak kell, hogy eleget tegyenek. Eddig az volt a helyzet, hogyha egy magánalkalmazott katonai szolgálatra bevonult, állását elvesztette és a katonai szolgálat leteltével újra 'kezdődött kálváriája, újra állás után kellett járnia, tehát azért, mert hazája iránti fegyveres szolgálatának eleget tett. elvesztette eddigi egzisztenciáját, Én itt arra kérem a miniszter urat, méltóztassék a végrehajtási utasításban erről gondoskodni. Én csakis azt az elvet és azt a felfogást tartom helyesnek, hogy annak az; állása, aki katonai szolgálatra bevonul, tartassék fenn. Az ideális az lenne, ha ez alatt az idő alatt is kapná fizetésének felét, de ha már ez anyagilag erős megterhelést jelentene, legalább állását tartsák fenn. A másik dolog, amit a fizetéses szabadságról fel akarok említeni, a következő: Nagyon szép, hogy fizetéses szabadságot kapjanak a magántisztviselők és alkalmazottak, azonban azzal, hogy valaki hat vagy tíz nap fizetéses szabadságot kap, nem segítettünk teljes mértékben. Itt van egy kérdés, amellyel nekünk foglalkoznunk kell, mégpedig nemcsak a tisztviselők, hanem a munkások szabadsága szempontjából is. Én itt ráterelem a figyelmet a Németországban igen jól bevált »Kraft durch Freude« szervezetre, amely tulajdonképpen nem céloa mást, mint az ilyen fizetéses szabadság alatt a munkások és az alacsonyabb dotációja tisztviselők szabadságának kellemesebb és tanulságosabb eltöltését segíti elő. Ehhez nem szükséges más, csak az, hogy megfelelő tőke bocsáttassák rendelkezésre. Kimondom azt is, az én véleményem az, hogy ez teljesen politikamentes legyen, ebbe politikát belevinni nem szabad. Ezenkívül ennek élére olyan lelkes és hozzáértő emberek kell, hogy álljanak, akik át tudják érteni ennek fontosságát és akik szívüket és lelküket adják bele ebbe az; egész intézménybe. Meg vagyok róla győződve, hogy ennek óriási jelentősége volna úgy a tisztviselő-, mint a munkástársadalom szempontjából. Ami a 48 órás munkahetet, tehát a napi 8 órai munkaidőt illeti, errenézve is szeretnék pár szót szólni. Ez a fővárosban és a nagyobb városokban minden zökkenő nélkül végre lesz hajtható; meg fogják érezni a kereskedők, az egyszer bizonyos, inert hiszen a kereskedők a niai nehéz időkben k: vannak téve vásárlóik szeszélyeinek s ha most a kereskedő csak a napnak bizonyos időszakában tarthatja nyitva üzletét, — mert hiszen a munkaidő előírásával korlátozva van — akkor ez vagy arra fog vezetni, hogy kénytelen lesz személyzetét szaporítani, ami megint a rezsit emeli, vagy pedig olyan időben lesz nyitva az üzlete, amikor rendesen a másfoglalkozású emberek is el vannak foglalva és ez majd az üzlet menetére lesz kihatással. Faluhelyen és kisvárosokban az én felfogásom szerint a napi nyolc órai munkaidő az üzleteknél nem tartható be, különösen nem tartható be azoknál az üzleteknél, amelyek élelmiszerekkel és közszükségleti cikkekkel foglalkoznak, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) mert ez megint csak oda fog vezetni, hogy vagy kénytelen lesz a család rokonságát és családtagjait beállítani az üzletbe — mert hiszen azokat nem lehet nyolc órára korlátozni — és így alkalmazottait elbocsátja, vagy pedig kénytelen lesz több személyzetet tartani, ami ismét csak a rezsit emeli és ez a fogyasztókra, a vásárlókra háríttatik át. Ezért arra kérem a miniszter urat, hogy amikor a végrehajtási utasításban erre vonatkozólag rendelkezéseit megszabja, méltóztassék a falusi és kisvárosi kereskedőket, tehát az érdekelteket meghallgatni, ők majd meg fogják mondani a miniszter úrnak, hogyan legopportunusabb, hogyan legcélszerűbb az ő munkaidejüket szabályozni. Ugyanezt kérik a falusi munkavállalók is. A kereskedelmi utazókról is kívánok pár szót szólni. Amikor ez a törvényi avariât köztudomásúvá vált, a magyar kereskedelmi utazók érdekképviseleteik útján — az én megítélésem szerint igen korrekt formák között — nyilatkoztak és nyilvánították kívánságukat, amely odairányult, hogy ez a javaslat szabályozza az utazók helyzetét is. A kérdés nem olyan egyszerű, azt én nagyon jól tudom, de
