Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.
Ülésnapok - 1935-223
124 Az országgyűlés képviselőházénak biztosítás formájában biztosítanák, vagy pedig az, ami most van, hogy biztosító vállalatok biztosítják. Nagyon sok felfogás hangzott el ebben a kérdésben. Nagyon jól tudtam és a tegnapi vitából láttam is, hogy ebben a kérdésben tulajdonképpen egyedül és kizárólag a pénzügyminiszter úr lett volna hivatva nyilatkozni, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy a miniszter úr évről-évre beállítja, illetőleg megszünteti az új biztosító társaságok letelepülésének lehetőségét. Ha jól tudom, éppen a jövő hónap közepén lesz esedékes, amikor valószínűleg be méltóztatik állítani... (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Már decemberben megtörtént!) Ezt helyeslem, de ez egyébként máshová tartozik. Van, itt egy kérdés, amely tényleg rendezésre szorul és ez a gazdák önbiztosításának kérdése. Ez a kérdés szerintem nem a földmívelésügyi tárcához tartozik, — bár tegnap ott tárgyalták — hanem a belügyminisztérium és a pénzügyminisztérium együttes kérdése. A belügyminisztérium nem szokta megengedni az ilyen spóregyletek és önbiztosító társaságok működését ismert okoknál fogva. Az ismert okokat úgy értem, hogy helyes, szociális elgondolásoknál fogva. A jelen esetben azonban egészen más esettel állunk szemben. Azt hiszem, tényleg észszerű volna felállítani egy olyan szervet, amely a gazdák apaállatbiztosítását organikusan, az egész országra kiterjedően végezné. Azért mondom, hogy együttesen, összefogva kellene ezt a kérdést intézni, mert hallottunk a túlsó oldalról olyant elgondolásokat hangoztatni, hogy kisebb részekre felosztva például a községek végezzék az önbiztosítást. Ezt nem tartom szerencsésnek a teherviselőképesség szempontjából, mert egy esetleges vész esetén a biztosítás illúzió maradna, a község tönkremenne, úgyhogy szerintem a községek nem volnának képesek —- legalább is a biztosítási statisztika tapasztalatai szerint — ennek a feladatnak eleget tenni. De ha egy nagyobb egységet építenénk ki, ahol jobban megoszolna a felelősségi is és a kárterület is, akkor nem vagyunk kitéve annak, hogy a kár nagyobb területet ölel fel és a biztosításnak más területre való lefektetésével sokkal kevesebb kockázattal jár. Nagyon szeretném, ha a pénzügyminiszter úr gondolkodnék ezen a kérdésen és valami megoldást találna, mert a mai helyzet mellett, felelősségem teljes tudatában merem állítani, kihasználják a gazdákat; mort amint a statisztikai kimutatásból is látszik, az elhullás 1 százalék és tulajdonképpen csak 50 százalékos biztosítással állunk szemben, így tehát olyan rettenetes kockázatot vállainak nem a biztosítók, hanem a biztosítottak, amelyet én a mai biztosítási technika mellett legalább is túlzottnak tartok. Hamar a biztosítás kérdésénél tartunk, egy másik dologra is fel akarom hívni az igen t. pénzügyminiszter ur figyelmét és pedig arra, hogy az állami felügyeleti hatóság a díjtartalékok biztosításánál súlyt helyez arra, hogy azok olyan értékálló egységekibe helyeztessenek el, amelyek legalább 4 százalékos kamatozásnak felének meg. Az eddigi tapasztalat az, hogy a fixkamatozású papírok mellett rendszerint a házingatlant vették ilyennek, amelynél kimutatható, hogy a 4% kamatozás megvan és ezzel biztosítottnak látszik a díjtartalék. Arra kérném azonban a pénzügyminiszter urat — és azt hiszem, e téren a leghálásabb a miniszterelnök úr lesz, aki a földmívelésügyi tárca költségvetésének tárgyalása kapcsán na223. ülése 1937 június 2-án, szerdán. gyón helyesen mutatott erre rá — hogy tegye lehetővé a kishaszonbérleti birtokok kiépítését, mert ez igen kívánatos volna. Olaszországban már bebizonyult, hogy ez nagyon jó dolog. Méltóztassék utasítani az állami felügyeleti hatóságot, hogy földbirtokot is vehessen azzal a céllal, hogy azt kisembereknek kisbérletek létesítésére kiadja. Biztosítom a miniszter urait, hogy ez nem 4 százalékot hoz, hanem jelentéi kényen többet. De ha nem is méltóztatik többre beállítani, csak 4 százalékra, állítom, hogy r a tőke sokkal jobban van bitosítva, mint a házingatlannál. A ház állandó romlásnak van kitéve és bár a, telek értékének emelkedésével kiegyenlítődik az a veszteség, amit a házingatlan romlása idéz elő, mégis állítom, hogy a földingatlan fokozottabb értéknövekedést érhet el, mint a romlandó ház, úgyhogy nemcsak, i hogy eltiltandónak tartanám, hogy a biztosító i intézetek díjtartalékait földben helyezzék el, j hanem direkt felhívnám és ösztönözném őket j erre, annál is inkább, mert hiszen az olaszok I ennél már sokkal tovább mentek és^ nemcsak inI gatlanokba, hanem öntözőberendezésekbe is feki tették díjtartalékaikat és a tapasztalat azt mu| tatja, hogy ez a módszer kitűnően bevált. Még egy-két kérdést volnék bátor az igen t. pénzügyminiszter úr szíves figyelmébe ajánlani. A jelen alkalommal nem kívánom bírálat tárgyává tenni a Nemzeti Bank pénzügyi politikáját, egy-két dologra szeretnék^ azonban rámutatni, amelyeken, azt hiszem, változtatni kellene és nem hiszem, hogy ebben a tekintetben a Ház tagjai között véleménykülönbség volna. Van itt egy dolog, amelyet nem tartok megnyugtatónak. A tapasztalat, a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a Nemzeti Bank ma súlyos j kérdésekben elvi döntésekét hoz és véleménye j a bíróságokra, rendőrségre és ügyészségre I nézve mérvadó, ami tehát azt jelenti, hogy ő i határozza meg, hogy mi a crimen és ő hatá| rozza meg azt a struktúrát, amelyben a Nem| zeti Bank pénzügyi gazdálkodása mellett egy | üzlet lebonyolítható. Nem tartom erkölcsileg I megengedhetőnek, hogy egy szervnek, — amely s erkölcsi szervvé'lett feltolva, pedig csak egy| szerű részvénytársaság — a kormány megadja i azt a jogot és ez a szerv felruháztassék azzal j a hatalommal, hogy a bíróságokra kötelező J döntő véleményt mondhasson és nem tartom I megengedhetőnek, hogy ugyanakkor a Nemzeti | Bank ugyanazokat az üzleteket lebonyolíthassa. í Méltóztassék ezeket az üzleteket más bankokra I bízni, mert nem lehet valaki bíró és kereskedő ! is egy személyben. Ez olyan kérdés, amelyet I én etikailag nem tudok helyeselni. A másik kérdés ennél még sokkal súlyoI sabb. Sajnos, a Nemzeti Banknál egy a witten| bergi kapun megbélyegzett modern bűncselekmény megváltás korát éljük. Ha egy kisemberi nél 40—50 dollárt találnak a vonaton, kérlelne i tétlenül elfogják s mert a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekményt követett el, nagyon helyesen, el is ítélik. Nem látok azonban egyforma elbírálást, mert ha vállalatok követnek el az ügyészség megállapítása szerint minden kétséget kizáróan bűncselekményeket, ezek elkezdenek a Nemzeti Bankkal alkudozni és ha a Nemzeti Bankkal meg tudnak állapodni, kártalanítás fejében bűnbocsánatot kapnak és nincs bűncselekmény. A Nemzeti Bankkal pedig, minthogy az nem károsult, rendszerint meg is tudnak állapodni. A Nemzeti Bank nem folytatja tovább az eljárást, a vállalat vezetőségét szabadon bocsátják, sokszor a nélkül, hogy