Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-220

ö6á Äz országgyűlés képviselőházának 2 részletekbe bocsátkozni, pusztán azt az egyetlenegy .kérést intézem a miniszter úrhoz, hogy méltóztassék lehetőleg valamiképpen megakadályozni azt a rettenetes aktagyártást, ami ma van. Egy egészen egyszerű, szimpla esetben, amely azonban végtelenül jellemző, az, hogy amikor a minisztériumban valamit elintéznek, amely elintézéssel például, mondjuk, a községtől valamit kívánnak, ez az elintézés nem úgy történik, hogy felhívják a .községi jegyzőt, hogy valamit csináljon meg, — pedig ugyanazzal a munkával, egy írással megtörténhetik ez — hanem elmegy az akta az alispán úrhoz, az alispán hoz megint egy rendelkezést. azt elküldik a főszolgabíróhoz és végül a főszolgabíró küldi el azt a jegyzőhöz. A miniszterhez azután ugyanígy fog , visszaérkezni az ügy: a jegyző elküldi a főbíróhoz, a főbíró az .alispánhoz és az alispán végre a miniszterhez. Amíg egy ilyen ügy elintéződik, az alatt természetesen hónapok telnek el, ami az, ügymenetnek nagyon erősen a rovására esik. Végül méltóztassanak megengedni azt, hogy a szegényüggyel kapcsolatosan egy megjegyzést tegyek. Az egri norma tudniillik az országban megbukott. Bárki, aki érdeklődik az illetékes szervektől, csak azt a felvilágosítást isapjhatja, hogy ez az önkéntes adakozási rendszer csődöt mondott. Van. minden városban, mindenhol egy réteg, az úgynevezett jószívű emberek meglehetősen szűk köre, akik mindig és mindenkor ott állanak, ha meg kell nyitni a pénztárcát. Ezek adnak a népkonyhára, ezek adnak az árvaháznak, ezek adnak a vakoknak, ezek adnak a rokkantaknak, ezek adnak a vándorszínészeknek és mindenkinek a világon, aki bármiféle címen hozzájuk fordul. Ezek természetesen, minthogy egy szűk kis kört alkotnak, a végletekig ki vannak merítve, mert mindenki hozzájuk megy. Ezek az emberek még hajlandók megnyitni a pénztárcájukat. Természetesen, ha jön a szegényügy rendezése, megint erre a kis körre hárul ez az egész teher. Világos, hogy ezek már nem tudnak olyan mértékűén, olyan arányban adakozni, mintha kizárólag és egyedül ez az egy dolog nehezednék rájuk, — -mert nincsen már megfelelő anyagi tehetségük — ennélfogva a szegényügy rettentően vékonyan van jelenleg dotálva, mert szomorúan kell megállapítanunk, hogy a leggazdagabb, a legtehetősebb emberek a szó legteljesebb értelmében valósággal elzárkóznak ettől az úgynevezett önkéntes hozzájárulásra alapított szegény ellátástól. Nem tudom, ennek talán az az oka, hogy a nagyon gazdag ember valahogy nem tudja megérteni azt, hogy valaki éhezik (Ügy vanl a baloldalon.) A nagyon gazdag embernek talán nincs érzéke hozzá és el sem hiszi, amikor az újságban azt olvassa, hogy gyerekek éhen felfordulnak. Azt hiszem, ha a mélyen t. belügyminiszter úr méltóztatik jelentéseiket kérni, elszörnyedve méltóztatik majd meghallani, hogy ezekhez az öníkéntes adományozásokhoz a nagyon gazdag emberek milyen végtelenül kis számmal kifejezhető morzsával járulnak hozzá. Ez teljes lehetetlenség! (Kölcsey István: Az Űj Magyarság hozta a listát! Én láttam!) Azt hiszem, ezen változtatni kell, ezt a fontos és nehéz szociális kérdést nem lehet pusztán az egyes emberek jószívűségére bízni. Természetesen itt is vannak kivételek, nagy átlagban azonban nincs meg a vagyoni arányokhoz mért hozzájárulás. Arra lkérem a miniszter urat, méltóztassék ezt az egész rendszert meg). ülése 1937 május 26-án, szerdán. változtatni és bizonyos jövedelmi vagy vagyoni határon túl, ahol az illető már nem érzi meg ezt a megterheltetett, méltóztassék a szegény-segélyezésre valamilyen járulékot megállapítani. A szegény-ügyet nem lehet máskép megoldani, mint úgy, hogy mindenki a jövedelme és esetleg a vagyona arányában valamilyen formában járuljon hozzá, mert hiszen különben a legleküzdhetetlenebb nyomorral találkozunk állandóan, annak ellenére, hogy állítólag ez a kérdés meg van oldva. Különösen vészesen jelentkezik ez a nyomor a falvakon, mert a városban a városi közigazgatás ezeket a dolgokat valahogyan mégis ellátja, a falvaiknak azonban semmiféle alapjuk nincs ehhez. Egymásután jönnek a szerencsétlen emberek, akik elsírják, hogy teljesen tehetetlenek, munkaképtelenek. Kapnak segélyként 3 liter tejet, és támogatásként havonta 4 vagy 5 pengőt, de semmi mást. Természetes, hogy sem a 3 liter tejből, sem pedig a havi 5 pengőből nem tudnak megélni. Az ilyen ember tehát a szó szoros értelmében ki van vetve, a szó szoros értelmében oda van vetve az éhenhalásnak és a községek nem tudnak rajta segíteni, mert nincs semmiféle alapjuk, amelyhez hozzányúljanak; az önkéntes adakozás pedig, mondom, csődöt mondott. T. Képviselőház! Én főként erre az utóbbi kérdésre helyezek roppant nagy súlyt, mert végeredményben ennek a kérdésnek megoldása sürgős is, jelenlegi megoldása pedig teljesen csődöt mondott és helytelen, úgyhogy feltétlenül valamilyen javításra és más szabályozásra szorul. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Huszár Mihály jegyző: Fábián Béla! Fábián Béla: T. Képviselőház! Méltóztassék megengedni, hogy néhány olyan kérdéssel foglalkozzam, amely vagy nem merült még fel a belügyi tárca költségvetése vitájában vagy pedig, ha felmerült is, nem foglalkozott velük a Ház olyan mértékben, amint azt megérdemelné. Tegnap örömmel hallottam a belügyminiszter úrnak azt a kijelentését a munkások^ felé, hogy munkás-családi házakat fognak építeni, helyesebben, hogy munkás-családi házak építéséhez az Oti.-tól és Mabi.-tól kölcsönöket fognak nyújtani. Engedje meg a belügyminiszter úr, hogy figyelmébe és jóindulatába ajánljam azt, hogy az Oti. bevételeinek igen jelentékeny része származván & magyar kispolgári társadalom kisiparos- és kiskereskedő-rétegétől, ez a magyar kisiparos- és kiskereskedő-réteg legalább ugyanúgy megérdemli, mint bármely más társadalmi réteg, hogy kölcsönöket adjanak részére, amelyekből családi házakat építhessen. Méltóztassék elhinni, hogy az Oti. bevételeinek igen jelentékeny része származik ezektől a kisiparosoktól és kiskereskedőktől. Tisztelettel kérem tehát a kormányt és a belügyminiszter urat atrra, bogy amint a munkások részére nagyon helyesen kölcsönöket méltóztatnak adni családi házak építésére, éppúgy méltóztassék a kisiparosokat és a kiskereskedőket is ebben a kedvezményben részesíteni. A másik dolog, amelyről itt a belügyi tárcánál szólni^ akadok, az az egészen humorosnak látszó esemény, amely Szeged közéletét a legutóbbi napokban foglalkoztatta. Szeged városának polgármesteréhez kérvényt adtak be — azt hiszem, száz fiatalember — és kérték egyes utcáiknak bizonyos emberekről való elnevezését. A polgármester úr ezt a kérelmet á kisgyűlés elé vitte. A kérelmet a kisgyűlés egyhangúlag