Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-217

SÎ8 Az országgyűlés képviselőházának ; még nagyobb terhet jelent és a meglevő üzletmenetet még jobban befolyásolja. , Aza talpfadarab, amelyet bátor voltam a Ház asztalára letenni, tölgyfa és nem bükkfa,. mert a bükkfa-talpfák az alatt az idő alatt teljesen tönkrementek volna, annyira, hogy már teljesen szétomlottak volna és nem volna lehetséges egy ilyen darabot sem kivenni belőlük. Ezek a talpfák el vannak helyezve például a szántód! állomáson. A szántód-siófoki vonalon, amely 19 kilométer hosszú, 1936 decemberében 1100 darab 1933-as évi jelzésű acolos talpfát dobtak ki, amely talpfák csak három évig voltak a földben, azután teljesen elrothadtak, ki kellett őket cserélni. Az acollal való telítés a talpfák belső struktúráját támadta meg, különösen azokon a helyéken, amint már említettem, ahol a vassal érintkeznek és ezeket a talpfákat most kiselejtezték és egyelőre a szárszói állomáson raktározták el azzal a szigorú utasítással, hogy majd ezeket egy bizottság fogja külön megvizsgálni és meg fogja állaptíani ezeknek a talpfáknak a hasznavehetőségét. Az Űjdombóvár—Kurd vonalszakaszon az 1091-es szelvénynél kísérleti acolos talpfát, 1092-esnél acolos talpfát, kátrányos tölgy talpfát, — mind a kettő 1933-as évi jelzéssel — távolítottak el, ugyancsak az új dombóvár—kurdcsibráki fővonalon az 1933-ban lefektetett acolos talpfákból 1936-ot íkellett eddig már kicserélni. Kénytelen vagyok itt a felelősség kérdését felvetni, mert ha ez új találmány, amely sehol még kipróbálva nem volt, és az Államvasút arravaló hivatkozással, hogy mentesíteni kívánjuk: magunkat a külföldtől és hazai cikkekből, hazai gyártmányú cikkekből kívánjuk ezt a telítőanyagot előállítani, akkor még lehet erre valami mentséget találni, bár ez gyenge mentség volna, de mondom, lehetne még valami mentséget találni, de a m. kir. Államvasutaknak: és a minisztériumnak rendelkezésére állott az a szakvélemény, amelyet 1927 augusztus 23-án Charlottenburgból keltezve küldött el a berlin-eharlottenburgi anyagvizsgáló intézet, amely ezen a téren a legkiválóbb és amely a többek között a következőket tartalmazza ,( felolvass a): »Aeíínliohe schlechte Erfahrungen, wie in Deutschland hat man mit der Viczsal-Impregnierung«, — mert köziben Viczsalnak nevezték el ott — »nach verliegenden vertrauenswürdigen Berichten auch in Italien gemacht.« Ha tethát már nem hittek Németországnak, ha nem hittek Csehországnak és Lengyelországnak, akkor fordultak volna Olaszországhoz, amely kísérletet tett ezzel az anyaggal, hiszen nem most, hanem 1927-ben már megküldték a véleményt, tehát az már az 1927.. előtti időből kelteztetett. Ha tehát a berlin-oharlottenburgi anyagvizsgáló intézet ezt már 1927-hen mint befejezett tényt állapítja meg,, akkor természetes, hogy ez a cikk már előzőleg kellett, hogy ott használtassék, megállapítva annak hasznavehetetlenségét. Azt szeretném tudni, hogy mit szándékozik a kormány tenni a jövőben. A kormány gyorsan és kíméletlenül tudott fellépni egy vállalattal szemben, amit annakidején a közvélemény helyesléssel is fogadott. Hogy a kérdéses ügyben mi volt az igazság eg mi nem, azt nem vagyok hivatva elbírálni, újból hangsúlyozom, az ügy bíróság előtt van, annak hivatása és kötelessége ebben az ügyben megállapítani, történt-e bűncselekmeny vagy sem. Itt csak az volt a gyanú, hogy olyan anyagot szállítottak, amely több vizet tartalmazott, mint amennyi szerződésileg meg volt 7. ülése 1937 május É2-én, szombaton. engedve. S ha a kormány ilyen erélyesen tudott fellépni, mert ilyen gyanú felmerült, kérdem, mennyivel ridegebben és kíméletlenebbül kell eljárnia azzal a vállalkozással szemben, amely már előreláthatólag sem tud szerződéses kötelezettségének eleget tenni és amikor az az anyag, amelyet itt impregnálásra felajánlanak, nemcsak impregnálásra nem alkalmas, hanem egyenesen arra alkalmas, hogy a faanyagot szétbomlassza, összetételeinél fogva egyenesen arra alkalmas, hogy a fát feloldja. Hiszen a szakvéleményben tulajdonképpen az van benne, hogy ezt az anyagot a műselyemgyártásnál kvázi oldóanyágnak használják. Ismerem azokat a tárgyalásokat, amelyek ezt az egész ügyet megelőzték. Tudomásom van arról a tárgyalásról is, amelyet 1932 június 13-án Szikszay miniszteri tanácsos elnöklete alatt a kereskedelemügyi minisztériumban megtartottak. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Tudom azt is, hogy az államvasutak szakértői ezt az anyagot nem ajánlották, az államvasutak igazgatói ezt az anyagot alkalmatlannak minősítették, mégis egészen titokzatos módon szállítást kapott egy egészen kis vállalat, amelyről már az előbb említést tettem és amelynek mérlegadataiból kitűnik, hogy létezése alig okozhat valami feltűnést. Mégis olyan rendeléshez jutott, amely többek között 1934— 35-ben például 800.000 pengőt tett ki és vásárolnak tőle is anyagot, amely anyagban 8250 kilogramm víz van, amelyet szinten megvesznek tőle. Ha ezt levonom a 10.000 kilogrammból, akkor azt kell mondanom, hogy 4000 kilogramm körül van az az anyag, amit a Máv. megvett pénzért és 8000 kilogramm vizet vett hozzá. Egy vagonnak az ára 12.000 pengő. Az államvasút a legkíméletlenebbül jár cl sokszor kisszáUítókkal, kisvállalkozókkal szemben. Az iparügyi minisztériumnál egy ízben szóvátettük, hogy az államvasutaknál nem fizetik azokat a minimális munkabéreket, amelyeket a döntőbíróság, illetve a bérmegállapító bizottság megállapított. Ügy tudom, hogy ezen a téren azóta már intézkedés történt és ez az állapot megszűnt, de ha az államvasút arra kényszerül, hogy ezeket a szerencsétlen embereket ilyen szomorú, sőt nyomorúságos fizetés mellett foglalkoztatja, akkor fel kell vetnem a kérdést, nincs-e más terület, ahol többet lehet megtakarítani, ahol nagyobb anyagmegtaiiarításra van lehetőség. Mert csak a legszegényebbeken takarékoskodni nagyon szimpla, egyszerű és nagyon régi módszer. Takarékoskodni ott kell, ahol erre nagyobb lehetőség van. Már pedig itt megvan ennek lehetősége, mert ha az államvasút igazgatósága ezt a kérdést a minisztériummal egyetemben nagyobb gonddal kezeli, akkor ma nem éri az államvasútat másfélmilíiós, esetleg kétmilliós kár, nem szólva arról az esetleges kártérítési összegről, amelyet egy bírói ítélet alapján kell fizetnie az előző vállalatnak, amely mégis megközelítőleg jobb anyagot szállított. En ezt az egész kérdést rendkívül fontosnak tartom külkereskedelmi szempontból is. Ha a faanyag Magyarországon volna termelhető, akkor talán nem okozna egész külkereskedelmi mérlegünkben nagy hiányt, de úgy tudom, hogy ezeknek a talpfáknak nagyrészét külföldről szerezzük be. Ezeknek a talpfáknak nagyrészéért nekünk vagy valutát kell adnunk, vagy olyan értéket, amilyent a külföld hajlandó elfogadni. Ha tehát nekünk ilyen nehézségeink vannak a talpfa beszerzésénél és álta-