Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-216

414 Az országgyűlés képviselőházának 21 ságát, amelyet az országban minden termelő , réteg joggal vár el a társadalomtól és az államtól. Én ezt a kérdést nem is csak az ipar szempontjából akarom megvizsgálni, hanem az ország szempontjából. Hogyan áll ez a kérdés! Az ország lakosságának 10% amelyet az állam tart el, egyrészt tényleges fix alkalmazás, másrészt nyugdíj formájában. Az ország lakosságának egy másik 10%-a az, amely társadalombiztosításban részesül. Tehát az ország lakosságának — az állami alkalmazottakat és a társadalombiztosításban részesülteket együttvéve —- 20%'ia az, amelyről ezidőszerint gondoskodás történik nyugdíj és öregségi ellátás formájában. Még Magyarország mai szomorú és szegény állapota mellett is legalább 30%-ra teszem az ország lakosságának azt a részét, amelynek állami gondoskodás nélkül, egy ilyen államilag támogatott öregségi biztosítás nélkül, is biztosítva van a jövője. Marad tehát az ország lakosságának cca a fele, amelyről az államnak egy minimális öregségi biztosítás formájában gondoskodni kellene. Az ország lakosságának ez a fele három kategóriából áll: a mezőgazdasági cselédségből, a mezőgazdasági munkásságból és a kisipari társadalomból. Ha ezt a három, kategóriát az ország lakosságának felére teszem, azt találom, hogy annak 60 éven felüli lélekszáma 847.000 lelket tesz ki, a 65. életéven felüli része. pedig 549.000 lelket tesz ki. Miután ennek az 549.000 léleknek fele a nőkre esik, férfiakra, vagyis a családfőkre ennek a számnak maximum a felét tehetem, vagyis 274.000 embert. 274.000 embernek 10—20—30 pengő havi ellátása mellett — hiszen a mezőgazdasági cselédségnél 10—15 pengős havi támogatás már körülbelül eléri azt ia mértéket, amelyről szó lehet, az iparosságnál pedig 20—30 pengő ellátás volna az a minimális összeg, amelyre gondolni-lehet — ez évi összegben cca 30 millió pengőt jelentene. 30 millió pengő óriási öszszeg, de nem szabad elfelejteni, hogy ennek az összegnek egy jelentős része az érdekeltek hozzájárulásából megtérül. Az államnak a maga részérői mindenesetre támogatnia kellene ezt a mozgalmat, hogy az minél előbb megvalósíttassák. Én úgy tudom, hogy szó is van erről, de arra akarom felhívni a figyelmet, hogy ha ezt a gondolatot meg is valósítjuk, csak 10—20—30 év múlva tudjuk elérni, hogy ez az öregségi biztosítás a gyakorlatban is funkcionáljon, hogy az érdekeltek tényleg részesüljenek is az öregségi biztosításban. Ez a 10—20—30 esztendő hosszú idő. Én a magam részéről a legsürgősebb esetekben, bizonyos korhatáron túl, bizonyos minimális befizetés mellett már a következő évek során lehetővé tenném, hogy arra érdemes, 30—40—50 évet munkában töltött emberek öregségét biztosítsuk. Jött hozzám 75 éves kisiparos ember is, aki 60 évet töltött munkában és most 75 életévével minden vagyon nélkül, keresőképesség nélkül áll itt. Ha ennek az embernek még vannak hozzátartozói, akik képesek eltartani, akkor meg van oldva a kérdés, de számtalan olyan eset ,van, amikor a hozzátartozók sincsenek abban a helyzetben, hogy ^ az ilyen elaggott hozzátartozójukat támogassák. Azt hiszem, ez olyan méltányos kérés és méltányos szempont, amely elől elzárkózni nem lehet és amelynek megoldására mielőbb gondolnunk kell. T. Ház! Az iparügyi miniszter úr rendezte a munkabérkérdése'ket. Én csak egy praktikus 6. ülése 1937 mó4us 21-én, pénteken. szempontra kívánok ezzel kapcsolatban rámutatni. Arra, hogy a munkabérkérdés helyes megoldása rendkívül fontos annak a célnak elérésére, amelyet az iparügyi miniszter úr is maga elé tűzött: tudniillik, hogy a vidék iparát támogassuk, illetve vidéken ott, ahol ezidőszerint nincs és ott, ahol a munkaviszonyok, a munkanélkülliség ezt indokolják és szükségessé teszik, új ipart teremtsünk. Láttam ebből a szempontból helytelen eseteket, hozzám is fordultak panasszal. Én az abszolút igazságot próbálom keresni, amikor ezzel a kérdéssel foglalkozom és azt is hangsúlyozom, hogy amikor a munkabérproblémáról beszélek, engem elsősorban a munkás érdekei is vezetnek. He rá kell mutatnom arra a szempontra, hogy amikor ezt a kérdést budapesti és vidéki viszonylatban rendezzük, csak egy lehet irányadó: mi az a minimális megélhetés, ami mellett Budapesten kijön a munkás és mi az, amiből vidéken kijön a munkás, hogy a kettő egymással arányban legyen. Ha én most azt látom, hogy Budapestéi] száz egységben vétetett fel a megélhetés, ugyanakkor — amint több városban történt — vidéki vonatkozásban 90 egységben vették ezt fel, akkor azt kell mondanom, hogy ez a 10 százalék a gyakorlatban nem fedi azt a differenciát, azt az egyéb többköltséget, amellyel a vidéki iparnak meg kell küzdenie a budapesti iparral szemben. Mi ez a különbség? Azoknak a vidéki gyáraknak Budapesten raktárát, lerakatot kell létesíteniök, itt koncentrálódik Magyarországon a nyersanyagbeszerzés, itt koncentrálódik az értékesítés. Ezek a szempontok, amelyeket a miniszter úr úgyis tud. (Úgy itan! Ügy van!) a vidéken létesített iparra bizonyos ierhet jelentenek. Amikor ezt szóváteszem, tisztán gyakorlati célt és szempontot teszek szóvá. Ha tehát mi nem akarjuk vidéken az ipart agyonütni, ha nemcsak hogy agyonütni nem akarjuk, hanem támogatni és a jövőre fejleszteni akarjuk a vidéki ipart, — mert rendkívül fontos, hogy vidéken ipar létesüljön, — nemcsak szociális és társadalmi szempontból, hanem gazdasági szempontokból is (vitéz Várady László: Különösen a Tiszántúlon!) — akkor a miniszter úrnak ezt a szempontot külön a figyelmébe ajánlom. T. Ház! Még egy dolgot kívánok felemlíteni a munkaidő rendezésével kapcsolatban és pedig a falusi kovácsok munkaidejének rendezését. Tudom, hogy ez a kérdés napirenden van és a legközelebbi időben a falusi kovácsoknál is bevezetik a nyolcórai munkaidőt. Ez egy olyan kérdés, amely nemcsak az ipart és nemcsak a kovácsokat érdekli, hanem elsősorban és még sokkal nagyobb mértékben érdekli a mezőgazdaságot, különösen a kisgazdákat. A nagybirtoknak megvan a maga kovácsmestere, akire ez a munkaidőszabályozás — úgy tudom — nem fog vonatkozni, ellenben a falusi kiskovácsra vonatkozik. Már most méltóztassék elképzelni egy ilyen nyolcórás munkaidőmegállapítást, amikor a falusi kisembernek reggel hat vagy Öt órakor van szüksége kovácsra, (Felkiáltások a jobb- és a baloldalon: Három és négy órakor isi) vagy három órakor vagy délben tizenkettő és két óra között van sürgős szüksége kovácsra, hogy megjavíttasson valami szerszámot, vagy este hét-nyolc órakor kell megcsinálni valamit, vakulásig, úgyhogy egy ilyen nyolcórás munkaidőbeosztás a falusi kovácsiparos számára mennyi anomáliát, mennyi