Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-214

Az országgyűlés képviselőházának él4-. ülése 1937 május 18-án, kedden. 345 kitermelnie azokat az eszményeket és. ideálokat, amelyek után a régi nagy magyarok haladtak és amelyek után nekünk is haladnunk kell. A lelki válság tüneteit nem önmagunk mértéktelen túlbecsülésével, de nem is önbecsmérléssel szüntethetjük meg. Ha valaki magát nagy kritikus magyarnak képzelve, mindent legyaláz, becsmérel, ócsárol, ami magyar és magyar földön van, azzal csak fokozza ennek a lelki válságnak intenzitását (Felkiáltások a jobboldalon: Így van!) és végzetessé válható betegséget idéz elő. T, Ház! Néhány szót kívánok szólni a Nemzeti Színházról. Németh Imre és Krüger Aladár igen t. képviselőtársam felszólalása felment az alól, hogy e témánál hosszabban időzzek, elmondták jóformán mindazt, amit én itt el kívántam mondani. Éppen ezért csupán anynyit jelentek ki, hogy, noha nem állítom, hogy Németh Antal igazgatásának kétévi művészi eredménye az elérhető maximális teljesítménynyel egy értékű és, noha tudom azt is, hogy mint minden színházi vezetésben, ott is^ történhettek hibák, mégis határozottan állítom, hogy az igazgató a legtisztább törekvéssel szolgálja a nagy célokat és két első esztendejének eredménye semmiben sem marad mögötte a korábbi eredményeknek, sőt igen sok tekintetben haladást jelent azokhoz képest. Hivatkozom az adatokra, amelyeket Krüger és Németh t. képviselőtársaim előadtak. Németh Antal erős, fiatal ember, hisz a maga igazában, de szívesen tanul, tanácsot is megfogad, ha ezek a tanácsok nem személyes támadások, igazságtalan gáncsolások és nagyon is átlátszó kritikák formájában jelentkeznek. Méltóztassanak ezért megengedni, hogy utaljak arra, hogy amikor Németh t. képviselőtársam felállt és e témáról beszélni kezdett, egy közbeszólás hangzott el a túloldalról: »Németh mellett, vagy Németh ellen?« — kérdezték. Ebben benne van az egész heyzet jellemzése. Itt nem a színházról, nem a színház üzeméről, nem a színház művészetéről van szó, (Ügy van!) nem a rendezésről, nem a dramaturgiáról és nem darabokról, hanem személyekről van szó. A magyar színházi kritika, sajnos, meg kell állapítanom, túlságosan személyeskedő. (Olvassa): »A magyar színikritika« — hogy én is Gyulai Pált idézzem, aki 1863-ban mondta el ezeket a szavakat — »rendesen keveset foglalkozik a szín- és dalmüvek bírálatával, magával az előadással, de annál többet az igazgatással. Untalan beleszól, szerződtetést és elbocsátást követel,, a közönség elébe hurcolja a színházi pletykákat és az elégedetlen művészek közlönyévé avatja magát. Az elvi reform vagy a színház újonnan való rendezése másutt is vitát idéz elő, de az igazgatás speciális kérdései miatti zaj egészen csak a mi találmányunk. A cél nem hatni az igazgatóra, hanem megbuktatni. Egész, miniszternek nézik. -— mondja Gyulai — aki ellen rendszeres ellenzéket kell szervezni. A zaj erősbül, a közönség mindent elhiszem mert akik bátran és sokszor állítanak valamit, mindig hitelre találnak azok előtt, akik bizonyosan nem tudják azt. Az igazgató kénytelen visszavonulni, jön egy másik, pár év múlva szintén úgy jár, mint elődje és ebben azután az a legrosszabb, hogy igazgatóink hamar változván, nem szerzik meg maguknak azt a tapasztalatot és gyakorlottságot, amire a színház vezetésénél szükségük van.« Gyulainak e klasszikus szavait nem kívánom más kritikusok szavaival megtetézni, csak KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XIII. azt emelem még ki, hogy ő ezekben a kritikákban nem irodalmi vagy színművészeti érdekű, hanem politikai, legjobb esetben színházpolitikai érdekű kritikákat látott. Én nem vagyok olyan szigorú kritikus, mint Gyulai Pál és mások. Elismerem a mi színikritikusaink teljes jóhiszeműségét, tudom azonban, hogy emberek, ennélfogva emberi gyengéik is vannak: nem tudnak szabadulni saját színházpolitíkai és művészeti elgondolásaik és saját szubjektív információik hatása alól. Igen nehéz a tárgyilagosság ott, ahol a bíráló magát véli a legkiválóbb szakembernek, sőt esetleg még direktori vagy rendezői ambíciói is vannak. Nagyon nehéz objektívnek lennünk, ha darabunkat visszautasították. Nehéz pártatlanul ítélkeznie annak, akinek a fülébe állandóan panaszokat duruzsol otthon a mellőzött feleség, leány vagy más hozzátartozó. (Élénk taps.) Elismerem, hogy ez mind igen nehéz dolog és mégis csak azt kérem a színikritikus uraktól: igyekezzenek a színház és a, saját reputációjuk érdekében is tárgyilagosak lenni. Ne törekedjenek igazgatóbuktatásra, — úgyis hiába — hanem tari ácsaikkal, ha kell, szigorú kritikájukkal is igyekezzenek a színház vezetését helyes irányba terelni, jövő sikereit előmozdítani. A kritika gyakoroljon egy kis önkritikát és akkor újra vissza fogja szerezni a tekintélyét, mert méltóztassanak meghinni a t. színikritikus uraknak, hogy ma, sajnos, ez a tekintély elveszett. A gondolkozó közönség a színházi sikerek és bukások számos tanúsága szerint teljesen függetlenítette magát a színikritikusok befolyása alól. (Ügy van! Ügy van!) En bízom Németh Antalban, bízom abban is, hogy az év őszén kezdődő centenáris évben a színházat helyes irányba fogja vezetni, ki fogja elégíteni a színház nagyműveltségű és előkelő ízlésű publikumát és bízom benne, hogy a Nemzeti Színház méltó karetekben ünnepelheti meg fennállásánajk századaik évfordulóját. Méltóztassanak megengedni, hogy a CsehSzombathy képviselőtársam által itt részletesen taglalt szépművészeti kérdésekről ezúttal ne szóljak. Más alkalommal talán lesz módom erre, de most már úgyis rendkívül hosszúra nyúlt a felszólalásom. (Halljuk! Halljuk!) T. Ház! Befejezéséhez értem beszédemnek és itt fel kell hívnom a figyelmet egy nagyon szomorú történeti dátumra, egy évfordulóra, amelyre úgy tudom, eddig a magyar társadalomban nem igen gondolt mostanában senki. (Halljuk! Halljuk!) Hétszáz esztendeje múlt annak, hogy 1237-ben a magyarságnak egy évezreddel ezelőtt elszakadt ágazata, a Volga-menti magyarok elpusztultak. Hétszáz éve annak, hogy tatár hatalom alá kerülve, függetlenségüket elveszítették; hogy később beolvadva a tatárságba, még nyelvüket is elveszítsék, eltatárosodjanak és ma élő^ ivadékaik idegen népként éljenek a földtekén. IV. Béla (királyunk annakidején terbevette, — mielőtt ez a nagy pusiztulás történt — (hogy ezeket az idegen földön, határainkon túl élő magyarokat egyesíti a pannóniai magyarokkal, egyesíti a keresztény kultúrában. Térítőket küldött iki hogy velülk a kulturális egységet megteremtve, közelebb hozza őket és így a határokon túl élő magyarsággal az itt élő magyarság kapcsolatát állandóan fenntartsa. Ennek a törekvésének útját vágta a tatár hatalom hódítása, amely, mondom, beolvasztotta a tatár bié9