Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-214

300 Az országgyűlés képviselőházának zel akarják ékesíteni és elfogadhatóvá tenni a költségvetést elfogadásra ajánló javaslatu­kat. (Taps a szélsőbaloldalon.) De a közoktatásügyi költségvetés demokra­tikus voltának bizonyítására, szerintem, na­gyon kevés az a tény, hogy a népoktatás szám­számszerű végösszege nagyobb, mint a felső­oktatásé, mert ezek a számösszegek egymással .szembeállítva, önmaguk nem adnak valódi ké­pet a helyes arányról,, részben azért, mivel a népoktatásra előirányzott összegek az iskoláz­tatási kötelezettség következtében természet­szerűleg az egész iskolaköeles korban lévő né­pességre vonatkoznak és ennek a csoportnak létszámából önként adódik, az, hogy bármeny­nyire is minimalizálják az egy lélekre eső költ­ségeket, a végösszeg jelentősen túlhaladja a felsőoktatás költségeinek végösszegét. Világos ebből, hogy a felsőoktatás költségeit semmi módon nem tudjuk a népoktatás költségeihez közelebb hozni, ha csak le nem mondunk arról a kulturmdnimumról, mely a mai európai vi­szonyok között és a mai. ellátottság mellett elengedhetetlen« Igaz, vannak Európában or­szágok, amelyek nem vezették be az iskolázta­tási kényszert és nem kényszerítik a szülőt gyermekének iskolába való küldésére, mégis magas kulturnívójuk van. Ezekben az orszá­gokban azonban a közszellem az, amely súlyo­sabb kényszer az állam büntetőhatalmánál is, ezenfelül az anyagi ellátottság, a rendes munka­bér, a viszonylag biztos exisztencia a szülőnek módot nyújt arra, hogy a gyermekek tanításá­ról különösebb büntetőkényszer nélkül is gon­doskodjék. , De ezenkívül a felsőoktatás ^és a népokta­tás költségeinek összehasonlításánál a tényle­ges arány megállapítását erősen zavarja az a körülmény is, hogy a felsőoktatás költségei nem tisztán a felsőoktatási intézeteknél vannak elszámolva. Másutt, más címeken egész sereg olyan kiadást találunk, mely a felsőoktatásban részesülők különleges támogatását és segi.eset célozza, — nem kifogásolom» én ezt helysnek tartom — így például ösztöndíjak, jutalmak, internátusok fenntartási költsége, vagy, mint ebben az évben, táborozási költségek állanak azoknak támogatására, akik egy különleges válogatási rendszer kedvezményezettéiként el­juthatnak a főiskolákra. Ugyanitt kell meg­említenem a nemzeti Önállósítási alapot is. Mindezeknek alapján mondom én, hogy ; a köz­oktatásügy demokráciáját ne a költségvetés •számadataiban keressük, hanem legislegelso­sorban az oktatás szellemében. Ez f all a nép­oktatásra és a felsőoktatásra egyaránt. A kér­dés az: milyen a tanterv, mit es hogyan taní­tanak az oktatási intézetek. Ha volna elegendő időm rá, részletesen kitérnék ennek a megálla­pításomnak bizonyítására. Nem is kellene saját tapasztalatainkra hi­vatkoznom, elég volna rámutatni arra, hogy ma már nagytekintélyű polgári politikusok, — így például éppen Illés József t. képviselő­társam, mint első kormánypárti felszólaló — továbbá kiváló nevelők és pedagógusok álla­pítják meg azt, hogy az oktatás és a nevelés egyre inkább eltávolodik a való élettől, hogy az a felkészültség, amelyet a fiatalság a nép­oktatásban és a felsőoktatásban egyaránt megszerez, tulajdonképpen csak kirakatmű­veltség, az alsóbb tagozatokban pedig' csak amolyan máz, amely arra elegendő csupán, hogy a legdurvább analfabetizmus vádját el­hárítsa felőlünk, a magasabb tagozatokban éli. ülése 1937 május 18-an, kedden. pedig amolyan lebegés a mindennapnak való­saga fölött, ahonnan igen nehéz bekapcsolódni a gyakorlati életbe és igen nehéz elfoglalni azt a helyet, amelyen a köznek javára hasz­nosat lehet végezni. Az is bizonyos, hogy demokráciát jelen­tene a közoktatásban az is, ha a tanító inten­zivebben foglalkozhatna a gyermekkel. A tan­anyagnak és a tantervnek számtalan hiányos­ságát pótolhatná az, ha a tanítóságnak nem kellene túlzsúfolt iskolákban küzködnie azok­kal a feladatokkal, amelyek ráhárulnak. A mi­nisztériumot az állástalan tanítók serege ostro­molja elhelyezésért. A költségvetésben kap­tunk 100 vagy 200 segédtanítót, de vájjon mit jelent ez a százas lélekszámú tantermekkel szemben és a túlzsúfolt iskolákkal szemben, amely állapotnak a megszüntetéséért végre már valóban komoly lépéseket kell tenni. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi mi­niszter: Megtörtént! Ezer iskola lesz két év alatt és ezer tanítóval több! — Farkas István: Már régen kellett volna! Még másik ezer is kellene! — Hóman Bálint vallás- és közokta­tásügyi miniszter: Jön utána a másik ezer is! — Farkas István: Nagyon lemaradtunk az is­kolával!) Aki ma a fővároson kívüli iskolákat nézi, az államiakat és a felekezetieket egyaránt, (Propper Sándor: Rekordra kellene törekedni!) az igazat ad az előadó úrnak, aki az elemi oktatást tömegoktatásnak nevezte, — mint ami­lyen tömegélelmezés az ínségkonyha. Az elmúlt esztendőben valóságos megdöbbenéssel olvas­tuk az egyik miskolci közgyűlésről szóló jelen­tést, ahol az egyik iskolafenntartó bejelentette, hogy a minisztériumtól a kért hozzájárulást csak azzal a feltétellel akarják megadni, hogy az^ iskolafenntartó az 50-es létszámot 70-es lét­számra emelje fel a maga iskoláiban. Vájjon tanítói túltermelésről a diploma­túltermelés jelszavának korában ilyen viszo­nyok között beszélhetünk-e? Amíg az észszerű lélekszámhoz — tehát a legfeljebb 30-as lélek­számhoz — el nem érünk, addig nincsen sok tanító, nincsen tanítótúltermelés és addig a ta­nítóképzők nem tudnák elég tanerőt rendelke­zésre bocsátani. Mert ahol a tanító hat osztályt, fiúkat és lányokat, mindennapi iskolásokat és ismétlősöket együtt, 80, 100 vagy 120 tanulót kénytelen együtt tanítani, ott közoktatásról, kultúrdemokrációról beszélni és a kultúrdemo­kráciáról, mint a titkos választójog egyik kau­télájáról beszélni, azt hiszem, kissé túlzás, ha • ennél szigorúbb kritikát nem akarunk erről gyakorolni. Én tehát azt állítom, hogy sem ta­nítókban, sem tanítónőkben nincsen felesleg. Ha tehát a miniszter úr az elmúlt hónapokban a tanítónőket azzal a hátsó gondolattal bíztatta férjhezmenésre (Hóman Bálint vallás- és köz­oktatásügyi miniszter: Nem ismeri a hátsó gon­dolataimat! — Derültség.), hogy ezzel őket pá­lyájukról eltérítse (Farkas István: És férjhez­adja őket!) és őket az állástalanok között ki­emelje, akkor, azt hiszem, felesleges munkát végzett, mert még ha férjhez mennek is, akkor is szükségük van arra a képesítésre amelyet megszereztek, hogy azt kellőképpen felhasznál­hassák. (Propper Sándor: Hozományt ad a mi­niszter úri) Különben is arra akarok kitérni, bogy a végzett tanítónők kíváncsian várják, hogy a miniszter úr közli velük, kihez és miből menjenek férjhez, sőt azt is megállapítják, (Propper Sándor: Hozományt, kelengyét adnak? — Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi mi-

Next

/
Thumbnails
Contents