Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.
Ülésnapok - 1935-213
Az országgyűlés képviselőházának 213. ülése 1937 május lU-én, pénteken. 235 azonban mindennek ellenére is, hogy a hadigondozottaknak még véglegesen megoldásra váró kérdését a Ház elé hozzam, és ismét szóvá tegyem, mert úgy érzem, minden egyes kínálkozó alkalmat meg kell ragadnom arra, hogy a figyelmet erre a sokat szenvedett hősi táborra felhívjam és a fennálló nyomor ecsetelésével és a meglévő sérelmek hangoztatásával felkeltsem a mélyen t. Házban a fokozott felelősség érzését a hadigondozottakkal szemben. Tisztában vagyok azzal is, hogy különösen a képviselőházban elhangzott beszédek találnak visszhangra a sajtóban, amelynek megértő támogatása szükséges ahhoz, hogy a társadalom széles rétegei is megmozduljanak azoknak a fájó sebeknek begyógyítására, amelyeket a hadigondozottak testén és lelkén a világháború borzalmai és az azóta átélt szenvedések ütöttek. Többízben szóvátettem már a Ház előtt a hadiözvegyek nyomorúságos helyzetét, amelyen a nekik juttatott havi 5—10 pengős segélyek nemhogy segíteni, de még a fennálló nyomort enyhíteni sem tudják olyan mértékben. amennyire az szükséges lenne. Köztudomású, hogy hadiözvegyjáradékot csak azok a hadiözvegyek kapnak, akiknek havi jövedelme kisebb 60 pengőnél, akik tehát kimondottan szegények és az állam támogatására feltétlen rászorulnak, nem lehet tehát azt mondani, hogy a nekik juttatott járadék nem birna óriási jelentőséggel. Mi hadirokkantak úgy érezzük, hogy elsősorban azokkal a bajtársakkal szemben vannak elodázhatatlan kötelességeink, akik a legdrágábbat, az életet áldozták a hazáért itthonmaradottakért. A közösen hullott drága vér és a közösen átélt szenvedések emlékn kötelességünkké teszi, hogv ezeket a hadiözvegyeket gondjainkba vegyük, üa már nem is tudjuk az őket ért súlyos csapások terheit levenni az ő vállaikról, legalább iparkodnunk kell a sok elsírt könnyet letörölni és a sok szí 1 ' bemarkoló fájdalmat enyhíteni azáhal, hogy kiharcoljuk számukra a legkevesebbet, amit az államtól és a társadalomtól egyaránt joggá 1 elvárhatnak és pedig azt. hogy ne legyenek nélkülözéseknek kitéve. (Helyeslés.) El lehet képzelni, hogy 20 esztendővel a világháború után milyen sokan vannak olyanok, akiket a férjük elvesztése kapcsán előállott szokatlan családfenntartó gondok megtörtek és mi'göregedve. hányan vannak ma, akik teljesen munkaképtelenek és akik kizárólag a nekik járadékként juttatott fillérekből kénytelenek nem megélni, hanem nyomorogni. Meg kell állapítanom, hogy a hadirokkantak az állammal szemben a múltban a legteljesebb megértés álláspontjára helyezkedtek. Sohasem kívántak olyat, ami az ország teher biróképességét meghaladta volna és úgy érzem, ma sem kívánunk olyat, amikor a hadi özvegyek kérdésének rendezéséről azt mou dorn, hogy ez nem tűr további halasztást. (Czirják Antaï: Ügy van!) Sürgős és kielégítő megoldást követelek itt és kijelentem, hogy ezt a kérdést pedig nem fogam nyugodni hagyni mindaddig, amíg megfelelő elintézést nem nyer. A honvédelmi miniszter úr félév előtt a hadigondozottak érdekében elmondott interpellációmra válaszolva, azt mondotta, hogy a legalacsonyabb kategóriák járadékának 2—5 pengőre való emelése is 4'5 millió pengő többletkiadást jelentene. Ha a költségvetésben a takarékosság elvét látnám érvényesülni, akkor nehéz szívvel, de belenyugodnék abba, hogy a ' hadirokantak, elsősorban pedig a hadiözvegyek kénytelenek továbbra is a mai nyomorúságos helyzet fenntartását tudomásul venni, továbbra is tűrni, szenvedni és várni azt a jobb jövőt, amíg a nagy kaszás soraikból annyit learat, hogy az életbenmaradottaknak nagyobb, járadékot lehet folyósítani. Amikor azonban & költségvetésnek évről-évre történő emelését vagyok kénytelen megállapítani, amikor azt látom, hogy három esztendő alatt 91 millió pengővel emelkedett az állam költségvetése, akkor a fennálló és a sokszor égbekiáltó nyomorra való hivatkozással úgy érzem, jogosan követelhetem ezek, legalább a hadiözvegyek járadékának sürgős és kielégítő rendezését es ezek számára a megfelelő fedezet biztosítását. T. Ház! A hadiözvegyek kérdésével kapcsolatban szóvá kell tennem még azoknak a hadiözvegyeknek ügyét is, akik valamikor végkielégítést kaptak. Köztudomású, hogy több, mint tíz esztendővel ezelőtt a hadiözvegyek tekintélyes részét végkielégítették úgy, hogy szamukra háromévi járadékot egy összegben folyósítottak. Tudjuk azonban azt is, hogy a hadiözvegyek a végkielégítést a legtöbb helyen nem maguk kérték, nem jószántukból vették fel, hanem arra szinte rákényszerítették őket. En nek a kérdésnek a megoldása közel sem jelent akkora megterhelést az államra, mint amenynyinek az az első pillanatban látszik, mert nekünk csak arról vannak statisztikai adataink, hogy hányan kérték annakidején ezt a végkielégítést, de egyáltalában nem tudjuk azt, hogy ezek közül a hadiözvegyek közül hányan mentek férjhez, hányan haltak meg. Véleményem szerint tehát sokkal kisebb összeggel is rendezni lehetne ezeknek a nyomorúságos helyzetét, mint ahogy az az első pillanatra valószínűnek látszik és indokolt lenne legalább is azok számára, akiknek életkörülményei azt szükségessé teszik, ismét járadék folyósítását engedélyezni. A hadirokkant-törvénynek még egy súlyos sérelmére vagyok bátor felhívni a mélyen t. Ház figyelmét és ez az, hogy hadiözvegyek csak azok lehetnek, akiknek férjük legalább is 75 százalékos rokkant volt vagy pedig ha ennél kisebb rokkantsági fokot állapítottak meg nála, csak abban az esetben, ha a halál-ok a rokkantság következtében állott be. Első pillanatra ez magától értetődő dolognak látszik, a gyakorlatban azonban nagyon furcsa eredményekhez vezet. Annak a tüdőbeteg vagy szívbajos hadirokkantnak ugyanis, ha 25 vagy 50 százalékos is, a felesége egészen biztosan hadiözvegy lesz, mert a férj valószínűleg szervi betegségben fog elpusztulni. Annak a súlyosan sebesült féllábú vagy félkezű hadirokkantnak a felesége azonban nem lehet hadiözvegy, mert ennek a rokkantsága csak 50 százalékban van megállapítva s itt az összefüggést a háborús sebesülés és a halál-ok között nagyon nehéz lesz megállapítani Már pedig véleményem szerint a súlyosabb áldozatot talán mégis csak azok hozták, akik testi épségüket adták áldozatul. Ennek, t. Ház, különösen súlyos jelentősége van ott, ahol több gyermek is van. T. i. a férj elhalálozásával kapcsolatban nemcsak a hadirokkantilletmény szűnik meg, hanem a gyermekek számára folyósított családi pótlék is. Így azután ezek a hadiözvegyek egyik napról a másikra gyermekeikkel' együtt a legnagyobb nyomorban maradnak. Véleményem szerint tehát rendezni kell ezt a kérdést. Teljesen indokolatlannak és egyenesen embertelennek kell minősítenem a törvénynek
