Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.
Ülésnapok - 1935-211
134 Az országgyűlés képviselőházának 21 bián Béla: Szórói-szóra így van!) Itt azonban a világtörténelemnek olyan rettenetes hipokrizisével állunk szemben, hogy ugyanazok a hatalmak, amelyek otthon üldözik a kommunista eszmekört és lecsukják azokat, akik ezért az eszméért lelkesednek, a legnagyobb entuziamussal fogadták és ütötték lovaggá Genfben a szovjetet. (Ügy vem! Ügy van! — Egy hang a középen: Igazi farizeusok! — Fábián Béla: Magyarországgal a soraikban! A magyar kiküldött is ott volt! Tessék megnézni! — Meizler Károly: Kár ezt most itt tárgyalni? — Fábián Béla: Jó ezt néha tudni!) Sajnálom, hogy Fábián képviselő úr beszédét már tegnapelőtt elmondotta, mert így alkalma volna .bizonyos reflexiókat• fűzni beszédemhez; minthogy azonban kevés időm van, egyéni polémiát nem folytathatok, annál kevésbbé, mert hiszen ő támogat engem, ugyanazt gondolja, amit én. Az újabb szovjetpolitikának két szakasza van. Az első, sajnos, a Franciaországgal való szövetség, amelyet lehet barátsági szerződésnek nevezni, lehet katonai szövetségnek is, — ha tagadják is ezt — szóval egy olyan mélyebb kapcsolat Franciaországgal, melyet a tisztánlátó francia hazafiak is a legnagyobb veszedelemnek tartanak: (Antal István: Ügy van! Tardieu!) olvassuk csak el például Tardieu cikkeit. A második szakasza a Csehországgal való légiforgalmi katonai egyezmény. Ennek végrehajtásával most már — hogy tudniillik a repülőterek közös cseh—orosz katonai igazgatás alatt állnak — Szovjet-Oroszország kaput tört ' a Dunavölgye felé. A csehek átadták az oroszoknak a Kárpátok vonalát; amit a világháborúban nem tudott a cári nagy hadsereg áttörni, ezt a vonalat most ingyen, mint korridort átadták az oroszoknak és ezzel biztosították^ számukra a politikai és katonai beavatkozást a Dunavölgy rendezésébe. így az orosz hegemónia posszibilitása megvan most már a Dunavölgyére is. Csehország, ez a mesterséges^ a békeszerződések lombikjában született műállam még az orosz pokollal is szövetkezett létének fenntartására. Ez azonban egyszersmind a kisantant csődjét is jelenti. Miért? Azért, mert ez azt mutatja, hogy Csehország még a kisantantban sem érzi magát biztonságban, fél, hogy őt Jugoszlávia és Románia nem tudják megvédeni, tehát inkább az oroszokhoz megy segítségért. Pedig ez égbekiáltó bűn nemcsak Közép-Európa, hanem egész Európa ellen is, (Ügy van! Ügy van!) mert ezzel provokálja, és fenyegeti Németországot, Lengyelországot, Ausztriát és Magyarországot. Csehország azzal, hogy repülőtereit rábízta az oroszokra, egy tűzfészket létesített. Ezzel az orosz veszedelemmel szemben csak egy biztos eszköz van: a Duna népeinek szervezkedése, tömörülése, ellentéteik kiegyenlítése. Csakis a dunamenti nemzetek békés szövetsége tudja azt a nagy történeti egyensúlyozó feladatot teljesíteni, amely annakidején a monarchia történeti hivatása volt: az orosz invázió visszatartása. T. Ház! Ha a dunamenti államok világosan felismerik ezt a veszedelmet, amelyet látniok kell, hogy tudniillik előbb-utóbb a pánszláv és pángermán erők küzdelmének színtere lesznek és a Fekete-tengerig német vag-y orosz gyarmattá válnak, német vagy orosz hegemónia alá kerülnek, akkor, azt hiszem, kell annyi 'bölcsességnek is lenni a dunamenti államokban, hogy most, majdnem húsz évvel a világháború után kiegyezzenek és csinálják meg azt a békét, 1. ülése 1937 május 12-én, szerdán. amelyet majd sokkal szörnyűbb formában kényszerítenének rájuk ezek a hatalmak. Egyébként a határok békés revíziója, mindnyájunk, vágya, igen sok vezető európai államférfiúnak is mindinkább előtérbe lépő gondolata. Most olyanokat, akik nincsenek hatalmon, nem említek, hiszen egész listát lehetne nyilatkozataikból összeállítani, csak egyet emelek ki, Eden angol külügyminisztert, aki szeptemberben Genfben a Népszövetség előtt mondott beszédében arra utalt, hogy Angliának álláspontja igenis az, hogy a Népszövetség alapokmányának líh. úgynevezett revíziós szakaszáról rendezzenek egy nagy vitát. Azt is hozzátette, hogy a »békeszerződések igazságtalanságairól«, amivel már elismerte, hogy igenis itt van revideálni való. Fájdalom, azt is kijelentette, hogy ennek egyelőre inkább csak morális jelentősége volna, (Antal István: így is nagy dolog!) mert gyakorlatilag a területek módosítása a Népszövetség mai alkotmánya szerint nagyon nehezen kivihető. (Antal István: Ez is nagy haladás volna!) De nem hallgathatom el a dunavölgyi kérdés tárgyalásánál de Vienne grófnak, a volt budapesti francia követnek könyvét, amely a Dunamedence népeinek sorsával foglalkozik. Azért sem hallgathatom el, mert a franciák szeretnek ezzel a kérdéssel a kisantantra való tekintettel foglalkozni. Most éppen egy francia van itt, aki nagyon is szakember ebben a kérdésben, hiszen hosszú ideig élt itt körünkben; sokkal inkább szakember, mint aki csak pusztán Párizsban gondolkozik a kérdésről. Szerinte a béke útjának első szakasza az volna, hogy a határmenti magyarságot ott, aihol a magyarság túlnyomó többségben van, területeivel vissza kellene csatolni Magyarországhoz. Eddig sem sikerült, de ezután sem sikerülhet a ki s antantállamoknak az, hogy Magyarországot minden engedmény nélkül a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék. Azt mondja: mit adhat Magyarország még a kisantant-államoknak? Hiszen ezek mindent elvettek tőle, ami csak elképzelhető: óriási magyar területeket a határ mentén. Azok tehát már nem kívánhatnak semmit Magyarországtól, de viszont ők, akik soha nem álmodott területekkel gazdagodtak, igenis lovagiasan, de kényszerítő gazdasági és egyéb reálpolitikai okokból kötelesek ezekből visszaadni és pedig elsősorban annak az etnográfiai politikai elvnek értelmében, amely a Dunavölgye egész párizsi —' trianoni — beosztását megalkotta. Amikor azonban de Vienne gróf azt hangoztatja, hogy az észszerű revízió Magyarországnak ezeket a területeket menten visszaadhatná, akkor megint csak arra kell gondolunk, hogy az önzésnek a vaksága íme majdnem húsz esztendő alatt még soha meg nem engedte, hogy bármely kisantantbeli állam egy lépést is reálisan — nem sugdosással, üzengetéssel, mint néha történik — felénk tett volna. Az önzés vaksága ezt nem engedi. Az angol nagy világbirodalom pénzügyminiszterének, Neville Chamberlain-nek szavai, amelyeket ez év február 17-én az angol képviselőházban mondott, különösen illenek a dunamenti államokra is: »Nem szemlélhetem aggodalom, szégyen és undor nélkül« — f ígv mondja, undor nélkül — »azt a civilizációt, amely inkább a gerincét töreti el, semhogy kölcsönös engedékenységgel kiegyenlítené az ellentéteket, hegy az általános jólétnek fellendítésére fordíthatná minden erejét. Egyelőre nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy fogunkat öszszeszorítva megtesszük azt, ami elkerülhetetlen«.
