Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-208

588 Az országgyűlés képviselőházának vendékeket veszik fel az egyetemekre, míg a férfitársadalom részéről a kevésbbé kitűnően minősítetteket is. Azután az elhelyezéseknél természetesen inkább alkalmaznak férfit, a hivatalbajutásnál természetesen előnyben részesítik a férfit és pretereálják a nőt. Itt tehát bennünket a probléma annyiban érdekel, hogy ezt a nagy szembeállítottságot, az Isten által rendelt társak, a nő és férfi között fennálló kényérirígységet és kenyérhajszát valamiképpen le kell vezetni, mert hiszen ez nem méltó a társadalomhoz és a társadalomnak is bomlására és pusztulására vezet. Nekünk tehát keresnünk kell a megoldásokat, hogy a nő és férfi kenyérhareát természetesen és intézményesen levezessük. Ha most figyeljük, vájjon a nő, ott, ahol hivatalosan alkalmazva van, ahol ő akár közalkalmazott, akár magánalkialmazott, szóval valamelyes kenyérfunkciót végez, hol válik be legjobban, egészes csodálatosan megállapíthatjuk és egészen világosan láthatjuk, hogy a legjobban ott válik be a nő, ahol az ő természetes adottságainak és lelki diszpozícióinak megfelelő állást tölt be. Látjuk például, hogy nagyszerűen bevált a tanügy terén. De hát a tanügyi pálya is becsukódott előtte, amint éppen a miniszter úr is kijelentette hogy újabb tanítónőket elhelyezni nem lehet. (jHóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Elhelyezni tudok, csak valamennyit nem tudom elhelyezni.) Sőt a belügyminiszter úr azt is mondotta, hogy az elhelyezésre kerülő tanítónőket talán szociális munkára kellene átképezni és mint ilyeneket alkalmazni. Felmerült tehát az az én régi problémám, illetve ennek a problémának levezetésére irányuló az a régi elgondolásom, hogy itt van az a nagy szociális munkaterület, amelyet a Gondviselés valósággal a nő természetes munkaterületévé predesztinált. Sokat beszélünk arról, hogy a minden oldalról felénk ásító pusztulást és azt a szörnyű kultúrrombolást, amelyet a legutóbbi időben is Spanyolországban észlelünk, hogyan vezessük le és mindnyájan megállapodunk abban, — azt hiszem, az egész Háznak egyöntetű véleménye ez — hogy csakis helyes szociális intézkedésekkel tudunk elébe vágni azoknak a veszedelmeknek, amelyek a társadalmat és a kultúrát elpusztulással fenyegetik. (Igaz! Ügy van! balfelől.) Szociális prevenció, ez a jövő munkája és itt van mindjárt >&gy költségve tési tétel, amelyet én nem találok meg. Ugy vagyok ezzel, mint az egykori professzor, aki azt mondotta előadása kezdetén: »Ich sehc viele, die nicht da sind«. Tehát szociális prevenció kell. E szociális munkaterület kiépítésének egyes, nem akarom azt mondani, hogy csökevényeit, hanem talán azt mondhatnók: jelenségeit egyrészt észleljük a belügyei tárca költségvetésének indokolásában, másrészt _ pedig reméljük a kultuszminiszter úr kijelentései folytán. Tehát a szociális munkaterület kiépítése volna az én szerény véleményem szerint az a munkaterület, amelyen a főiskolás lánytól kezdve, egészen az utolsó dajkáig kenyeret tudnánk szerezni és elhelyezést tudnánk biztosítani a nőknek. Ennek a területnek kiépítése látszik szórványos intézkedésekben. A fővárosnak például számtalan ilyen — mint mondani szoktam — védelmi szigete van, itt van például az iskolanővéri, a gondozó nővéri intézmény, azután látjuk ennek a kiépítésnek nyomát a belügyi tárca költségvetésében^ az egészségügyi gondozónővérek intézményének vidékre való kiterjesztésében. %ÓS. ülése 193?. május 5-én, szerdán. Mindezek olyan jelenségek, amelyek egy szociális védelem tünetei. Addig azonban nem lesz igazi szociális harmónia és szocális béke, amíg az összes szenvedéstípusoknak nem találjuk meg a preventív ellenszerét. Ezek a preventív ellenszerek abból a sok kis intézményből fognak állani, amelyek egymás mellé csoportosítva a bölcsőtől egészen a koporsóig védelmezni fogják a védtelent, a gyámoltalant, a gyermektől az aggastyánig, már pedig a kettő közé esik a nő. Mert ne felejtsük, hogy van egy időpont — mondjuk — a 16 és 18 év , körül,, amikor a leánygyermek kikerül az iskolából és amikor semmiféle védelemben Jiem részesül. Amikor feltárul előtte a Világ összes apokaliptikus misztériumaival, akkor egyszerre csak ott áll magára hagyatva és kitéve egy romlott társadalom^ összes kísértéseinek. Volna ugyan egy intézmény, amely életének ebben a momentumában védelmezné a nőt, ez a leánykereskedelem elleni magyar egyesület, de ez küszködik, apró pénzekből táplálkozik, amelyekből semmi nagyot sem lehet alkotni. A külföld százezreket áldoz erre a célra, mi pedig Balkán kapujában itt állunk, mint szegény Magyarország, lerongyolódott társadalmunkkal és nőinkkel, akiknek nem tudunk kenyeret adni és akiket nem is tudunk megvédeni. Az oktatói kar munkája egészen kifogástalan. Itt nekünk, nőknek nem lehet más óhajtásunk, anint hogy a status quo lehetőleg fenntartassák és talán csak azt kérhetjük, hogy külföldi mintára a leányiskolákban és különösen a polgári iskolákban lehetőleg nők tanítsanak, amint hogy nem igényeljük azt, ami most fennáll, hogy egyes fiúpolgári iskolákban is nők tanítanak, ami például fővárosi relációban előfordul. Mi azt akarjuk, hogy a nő maradjon egészen^ nő s ha őt zsenge éveiben a saját mentalitása szerint irányítják és vezetik, ez az ő egész életére és élete eszményeinek kialakulására óriási nagy hatással van. Most egy másik nagyon fontos foglalkozási ág következik, amelyet szintén igen mostohán kezelnek, Ez: az ápolónői pálya. Megint csak a kultuszminiszter úr kijelentésében találom meg a reménységet ennek a mostohán kezelt foglalkozási ágnak a kiépítésére. Gondoljunk mindnyájan arra, t. Ház, hogy a kórházak ma már az egész társadalmat befogadják, ma már alig van otthon ápolt heteg, mert hiszen ma már a gyógykezelési technika olyan igényeket támaszt az orvostársadalomban és a beteg lelkületében egyaránt, hogy azokat otthon szinte el sem lehet látni. Ezért a kórházakban dolgozó ápolónők helyzete szorosan összefügg a társadalom életével, mert hiszen mindnyájunkat érhet baleset. mindnyájan megbetegedhetünk és előbb vagy utóbb az ő kezükre juthatunk. Már most az a helyzet, hogy a legkülönfélébb típusú ápolónők ápolnak. Vannak szakképzett ápolónők, akik nem jutnak álláshoz. Ott van például a Vöröskereszt Egyesület, amely egészen főiskolai színvonalú ápolónőket képzett ki s az utóbbi esztendőkben csak nagy nehezen tudtuk ezeket a növendékeket kellőképpen elhelyezni. Ott van a Zöld Kereszt ápolónői és védőnői intézmény, bár az inkább védőnői, mint ápolónői intézmény. Ezek sorsa a belügyminisztérium intézése alatt mégis inkább biztosítva van, de vannak kisebb ápolónői tanfo-