Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

Az országgyűlés képviselőházának 207. mindenkor helyeslésben, vagy negációban csúcsosodnak ki. Nem egy eset volt a. Háziban, hogy egy ellenzéki képviselő a szerinte helyesnek elismert törvényjavaslatot azzal utasította el, hogy végtelenül sajnálja, de pártállásánál fogva nem fogadhatja el. Azt hiszem, hogy ha a pártdiszciplinák ma fennálló rendszerét revízió alá vennénk, ha mi ezzel összefüggésben fogadnók el az egypártrendszert, akkor az államfő által kinevezett kormánnyal szemben magában a párt kebelén belül is mindenkor kialakulhatna az a kritikai, illetőleg serkentő momentum, amelyet ma az igen t. ellenzék főfeladatának mond. A kerületi választási rendszer fenntartása mellett az egyes jelöltek között a személyi versengés tovább folyhat. Én ezt helyesnek tartom, mert amennyiben mi" a passzív választójogot megszorítanók, úgy már a további rostálást magára a választóra kell rábízni, s mivel láttuk azt 1931-ben, amikor az általános felfogás az volt, hogy csak az egységes; pártnak nőhet fű, volt olyan kerület, amelyben négy-öt egységespárti jelölt is küzdött, nar gyón jól el tudom képzelni a jövőben is, hogy egy, a jelen konstellációra való tekintettel,^ kialakuló pártrendszer nem tartoznék az utópia birodalmába. Egy így kialakuló parlament mindenesetre muaikaképes lenne, s ami nagyon fontos, megőrizné kifelé azt az egységet, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a nagy és egységes nemzetek mellett külpolitikailag helyünket megállhassuk. Az előttem szólott igen t. képviselőtársam azt mondotta, hogy vannak dolgok, amelyeket a kormány nem mondhat meg, de amelyeket az ellenzéknek kell megmondania, ő akkor ezt a külpolitikára vonatkoztatta. Én azt hiszem, t. Ház, hogy ha a kormány mögött — bizonyos reformok alapján és következtében — egy emberként áll az ország, akkor meglehet ebben a kormányban az az erő és az a bátorság, hogy olyan feladatokat is keresztül tudjon vinni, amelyeket a mai pátrendszerrel esetleg nem tud keresztül vinni. (Dulin Jenő: A kormányban megvan, csak a pártban nincs meg mindig a bátorság! — Egy hang a jobboldalon: Honnan tudja? — Dulin Jenő: Gyakran láttuk' — Egy hang a jobboldalon: Ebédutáni hangulat!) Talleyrand mondja a Bourbonokról, hogy semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak. Azt hiszem, nem megyünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy ez sok esetben reánk magyarokra is vonatkozik. Hiszen nem kell mást tennünk, miiit a múltba kell néznünk,, abba a múltba, amelyből kultuszt csinálunk, de amely kultusz — mondhatnám — sok esetben kimerül abban, hogy teleaggatjuk az

4 iskola falait multunk tragikus emlékű képeivel anélkül, hogy azokból a következtetéseket levonnók. (Dulin Jenő: Ez igaz!) Bármelyik iskolába bemegyünk, ott lóg a mohácsi csata képe: II. Lajos ihűlt tetemét emelik ki hű emberei a Csele-patakból, mögötte a mohácsi síkság, amely nemcsak 24.000 magyar vitéznek, hanem az egész Magyarországnak is 150 esztendős temetőjévé f vált. A történelem ellenmondó, siehéz tisztán látni, hogy Zápolya miért nem segített, nem lehet tudni kellőkép azt, hogy a királyi táborban mi volt a helyzet; tény-e az, hogy a dunántúli főurak szembeálltak a királlyal és kívánták az azonnali előremenetelt; az eredmény azonban beszél: .a magyar széthúzás következménye volt Mohács é© Mohácsból tanulnunk kell. l ülése 1937 május 4-én, kedden. 515 De tanulnunk kell akármelyik más képből is. Ott lóg a falon Szigetvár ostroma. Mohács után Szüle j mán kivonult az országból ós Konstantinápolyból nézte, hogyan érik neki Magyarországon a vetés. Az urak Magyarországon összefoghattak volna; nem tették, veszekedtek, örültek, hogy nincs a tatár és a török a nyakukon. Tovább dúlt a belső baj és Szigetvárnál azt látjuk, hogy a magyar nemzeti eszme harcolt, de a császáriak Győrött vizára halásztak és az ember önkénytelenül azt mondja, hogy: Uram Isten, úgylátszik, aki beleártja magát a magyar politikába, a magyar kérdésekibe, azon fog a turáni átok., De miért menjünk a múltba, a régmúlt dolgok talán nem is érdekesek. Vannak közelebbről való esetek, azok az idők, amelyeket már a mi generációnk is átélt, hogy így fejezzem ki magamat: az a kor, amelyben apáink csináltak politikát, az a kor, amelyet boldog Magyarországnak nevezünk s amelyet egyízben itt Eckhardt Tibor képviselőtársam olyan szépen jellemzett, mint feréncJózsefi időket. Azt mondhatnók azonban, t. Ház, hogy az a kor a gazdasági fellendülés és a politikai lezüllés kora volt. Nem voltak akut gazdasági bajok, ennek folytán az egyes pártok ereje közjogi vitákban merült ki: a 67-es és a 48-as álláspontban. Ebben a feszült atmoszférában nyújtotta be az akkori Tisza Kálmán-kormány híres 1888. évi véderőtörvényjavaslatát. Ez a törvényjavaslat alapjában véve nem volt más, mint az 1867:IX. te., amely a kiegyezés után első alkalomkor ajánlotta fel törvényesen az ujonclétszámot, de ebbe nem foglaltatott akkor bele a határőrvidék, a hadsereg kerete nem volt precizírozva, szükség volt tehát egy új törvényre, amely a kérdést rendezi. Az akkori ellenzék azonban ösztönösen megérezte, hogy az uralkodói akarat és az ellenzék által felkorbácsolt néphangulat a 67-es kormányzatnak legsérthetőbb pontja és ettől a perctől kezdve a legélesebb harcot folytatta a kormány ellen minden alkalommal, amidőn a véderő napirendre került. Kifogásolták a^ német szolgálati nyelvet, az emblémákat, a zászlók kérdését és minden egyes alkalommal (megtagadták úgy az újonclétszám felemelését, mint a hadi költségvetés kibővítését. Ma ilyen távlatból nem akarom bírálat tárgyává tenni azt, hogy a 67-es, vagy a 48-as álláspont volt-e a helyes, de mindenesetre ab-' .ban a meggyőződésben kell élnünk, hogy a 48-as álláspontot a színtiszta magyar meggyőződés és a haza iránti szeretet fűtötte. Ebben a hitben ringathatjuk magunkat egészen addig, amíg az uralkodó a honvédségnek és a közös hadseregnek egy színvonalra emelése elől elzárkózott, de midőn 1904 november 12-én Tisza Istán .akkori miniszterelnök bejelentette a honvédtüzérség felállítását, ámulva kell kérdeznünk, hogy miért ellenezte az akkori ellenzék a magyar honvédségnek, a magyar nyelven vezényelt színtiszta magyar hadseregnek fejlesztését. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) De nemcsak ez az eset fordult elő. Két évvel később Lukács László 1906 január 12-én indítványt tett az akkori egyesült ellenzékhez, hogy a hadügyi költségvetés^ anyagából ragadják ki a honvédség problémáit, szavazzák meg annak költségeit, tegyék lehetővé a honvédtüzérség felállítását. A válasz tagadó volt. Felvetődik a kérdés: talán Tisza István volt