Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

Áz országgyűlés képviselőházának 20 7. Ülése 1937 május U-én, kedden. 497 szeretetet a dolgozó magyar nép iránt, de in­tézményekben, alkotásokban és tettekben meg­nyilvánuló istzerietet és erőteljes, ellenállást és küzdelmet, — de tettekben és alkotásokban megnyilvánuló ellenállást és küzdelmet — minden és mindenki ellen, akit ós ami ennek a népnek kizsákmányolásában, kihasználásában *s félrevezetésében keresi a maga politikai és gazdasági exisztenciáját. {Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Tekintettel arra, t. Képviselőház, hogy a költségvetés és az általános kormányzati gesz­tió ezeknek a szempontoknak megfelel, a költ­ségvetést tisztelettel elfogadom. (Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik,) Elnök: Sulyok Dezső képviselő urat illeti a szó. (Mozgás a Ház jobboldalán.) Méltóztas­sanak helyüket elfoglalni. Sulyok Dezső: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Rendkívül hálás vagyok a Ház vita­rendezőségének azért, hogy abban a megtisz­teltetésben részesített és úgy osztott be a költ­ségvetési vita során,, hogy Antal István volt államtitkár úr után van szerencsém felszó­lalni. Tanulságos lesz ez a felszólalásom abból a szempontból, mert mi Antal Istvánnal ugyanannak a generációnak vagyunk a tagjai, pontosan egyidősek 'vagyunk, pontosan ugyanazon élményeken mentünk keresztül, ugyanúgy csináltuk végig a világháborút mind a ketten a fronton és ugyanúgy tapasz­taltuk azokat a jelenségeket, amelyek a há­ború után erre a nemzetre ránkzúdúltak és mégis meg fogják látni t. Ház, hogy ugyan­azokból a jelenségekből és ugyanazokból a tényekből kénytelen leszek más következteté­seket és más eredményeket levonni, mint azt az igen t. előttem szólott tette. Példája lesz ez annak,, hogy az úgynevezett jobboldali és az úgynevezett baloldali álláspont miként látja az érmet, miként látja az egyik az éremnek egyik, a másik az éremnek a másik oldalát. Rendkívül hízelgő és kecsegtető debatteri feladat volna Antal István beszédével debat­teri formában foglalkozni s annak egyes ki­jelentéseit és megállapításait boncolás alá venni és cáfolni; én azonban nem ezt a mód­szert követem, én a magam önálló elgondolá­sában, a magam önálló felépítésében kívánom elmondani a véleményemet ugyanazokról a dolgokról, amelyekről ő is beszélt. Egy refle­xiót és egy megjegyzést azonban nem hallgat­hatok el. A mélyen t. előttem szólott képviselő­társam bizonyos rezignációval idézte Széche­nyinek a Hitel zárószavarban kifejezésre jutott nézetét, a múlt elesett hatalmáról. Valóban, t. képviselőtársam,, ez önre is vonatkozik a múlt elesett hatalmából, de a hatalmában volt négy éven keresztül, f (Antal István: Nekem?) mert hiszen ön, t. képviselőtársam a megbol­dogult Gömbös Gyula mellett ugyanaz volt, aki Gentz volt valamikor Metternich mellett, ön sugalmazója volt a magyar közéletnek négy éven keresztül. (Antal István: Boldog lettem volna, ha az lehettem volna! — Jurcsek Béla: Maga meg renegátja a pártjának!) Es amikor t. képviselőtársam arról panaszkodik, hogy nem valósult meg semmi ezeknek a hi­báknak és bűnöknek jóvátételére irányuló tö­rekvésekből, akkor nem vonhatja ki magát a történelmi felelősség alól, (Zsindely Ferenc: Nem is akarja!) nem vonhatja ki magát még azzal sem, hogy ezek százados hibák voltak, amelyeket nem lehetett négy év alatt jóvá­tenni. (Antal István: Készséggel vállalok min­den felelősséget!) Mert legjobb meggyőződé­sem az„ hogy nemcsak ezeknek a hibáknak jó­vátétele nem történt meg, hanem egyetlen ko­moly lépés sem történt ezeknek a hibáknak jóvátétele iránt. (Zsindely Ferenc: A képviselő úr is osztozik ebben velünk, mert idejött hoz­zánk; az csak újabb fejlemény, hogy kilépett!) Abban a szerencsében részesültem, nogy végighallgathattam a pénzügyminiszter úr re­mekül felépített, szakszerű és mindvégig^ len­dületes expozéját, amellyel a költségvetést^ a t. Ház elé terjesztette. Engem ebből a költség­vetési expozéból annak optimizmusa fogott meg, az a derű, az a magabízás és az a bizton­ság, amely a pénzügyminiszter úr fellépését jellemezte. Az államférfiú optimizmusában mindig két elem jelentkezik. Az egyik elem megnyugtatás a tömegek felé: ne féljetek, jó az Isten, jót ád, nincs minden elveszve. Erre szükség is van. Annál inkább szükség van rá, minél nyomorultabb, minél elesettebb, minél szerencsétlenebb egy nép. Amint Arany János mondja Örökszép költeményében: »Mert szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanít. Néki, míg a sír rá nem lehel Mindég tűrni és remélni kell.« Dicséretre méltó tehát egy közéleti férfi­nak, egy miniszternek az optimizmusa, amíg abban ez az elem jelentkezik, amíg a tömegek számára lelkesítést, megnyugtatást, kitartást és erőt ad. De van az államférfiú optimizmusá­ban egy másik elem is: egy kis önbiztosítás, akár tudatosan, akár tudat alatt; egy olyan­féle gesztus, hogy áö féljetek, amíg engem lát­tok, ime itt vagyok én, aki biztos kézzel, szi­lárd elhatározással tudlak benneteket a bajo­kon keresztülvezetni, bízzatok tehát bennem. Erre is szükség van, mert amelyik nép elveszti vezetőiben a bizalmat, az a nép elvesztette saját jövőjét is. Akkor azonban, ha a tömegek oldalán ez az optimizmus nem ezt az érzést váltja ki, hanem azt az érzést, amelyet a német úgy fejez ki, hogy: nie kommt etwas besseres nacb, akkor már báj van, mert akkor a min­denbe való feltétlen belenyugvás nyilatkozik meg az optimizmus ellenhatásában, ami már a haladásnak nem motora többé, haneim: kerék­kötője. Beszéljünk az optimizmusról, mint speciá­lis magyar jelenségről. A magyar történelem­ben ez a magabízó optimizmus, amelyből az öndicséret sohasem hiányzott, nagyon gyak­ran visszatért. Mikor Szekfü Gyula »A három nemzedék«-ben azzal a gondolattal foglalkozik és azt kutatja, hogy mi idézte elő a magyarság romlását 1918-ban, akkor az önámítás szörnyű optimizmusáról beszél és az ősi magyar orvos­szerről, az önáltatásról. Széchenyi István, aki népének bajait, problémáit és gondjait jobban ismerte, mint előtte vagy utána bárki más, erről az Öndícsérő optimizmusról a következőképpen nyilatkozik (olvassa): »Nem fogok én hazám dicsérő je soha­sem lenni, mert az arra nem szorul s egyéb­aránt magamat olyan szoros kapcsolatban vélem hazámmal, hogy annak dicsérete nem látszik előttem helyesebbnek, mint ha valami rokonomat vagy Önszemélyemet magasztal­nám.« A költő Zrínyi, a magyarság életproblémá­jának másik nagy meglátója^ a »Török áfium« című munkájában ezeket írja (olvassa): »ÍJn nem dicsekedhetem, édes nemzetem, tenéked,

Next

/
Thumbnails
Contents