Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-205

426 Az országgyűlés képviselőházának 2t díjra és személyi járandóságokra megy. Megnéztem a régi békeévek költségvetéseit. 1907-ben Nagy-Magyarországon a nagy Wekerle költségvetése összesen 1262 millió korona volt és eifoből 26 millió korona volt a nyugdíj teher. 1917-ben a háború alatt a nyugdíj teher 2619 millió koronás költségvetés mellett 57 millióra emelkedett fel, 1927-foen Bud János költségvetésében csak 94 millió volt a nyugdíjteher és ma eljutottunk oda, hogy a mostani költségvetésben 244,400.000 pengő a nyugdíjtelher. Bármennyire is kutatom és keresem az okot és hallgatom a felszólalásokat, — legyünk reálisak és őszinték, ne áltassuk magunkat — ezen az úton nem tudunk továbbmenni, mert ez előbb vagy utóbb a legsúlyosabb helyzetet fogja teremteni. Miért emelkednek folyton ezek a magas nyu^díjterhek? Azért, mert már úzus az, hogy mindenkit lehetőleg magas nyugdíjjal küldünk nyugdíjiba. Vidékről az illetőt felhozzák az utolsó évben Pestre és pesti lakbérrel megy nyugdíjba. Nagyon sok példát látok arra is, hogy különböző nyugalmazott méltóságos urak, nyugdíjukon felül mint szaktanácsadók vagy a Külkereskedelmi Hivatalban más más különböző vállalatoknál elhelyezkednek és ennek folytán áll elő az az eset, hogy az állástalan fiatalság, amelynek számát a miniszterelnök úr 4000-ben jelölte meg, nem tud elhelyezkedni. T. Ház! Ha nézem az egyes kiadási tételeket, akkor meg kell állapítanom a békebeli költségvetésekkel szemben, hogy a személyi kiadások aniatt állanak elő azok a kifogások, hogy a beruházási programmok, az útépítés, vasútépítés és más különböző problémák nincsenek megoldva és nem lehet ezeket megoldani, mert nincs pénz. T. Ház! Maga az előadó úr is említette, — nem akarom az általa használt diplomatikus kifejezést használni — hogy annak a rétegnek, amelynek megvan a módja arra, hogy tőkét f

yüjtsön, megfelelő áldozatokat kell hoznia és e is kell látnia, hogy nagyobb áldozatokat kell hoznia. Ez a réteg nem lehet más, mint a gyáripar, amelyről tudjuk, hogy a legutóbbi évtizedek alatt olyan előnyöket élvezett, amilyeneket soha ebben az életben nem is remélt és olyan hatalmas tőkét gyűjtött magának össze, amely az agrárius tömegek ellenszenvét joggal váltotta ki. Állandóan hangoztatják, hogy nagyon magas azoknak a száma, akiket a gyáripar eltart. Nem ismerem a mostani statisztikát, csak azt tudom, hogy az 1930. évi statisztikai kimutatás szerint a gyáripar körülbelül 800.000— 1,000.000 embert tart el. (Czirják Antal: Ez lehetetlen!) Bele van véve ebbe a statisztikába az^ építő-, a sokszorosító-, a szövetipar, stb. De még ha az egymilliós számot is veszem, akkor is köztudomású dolog, hogy ezzel szemben az agráriusoknak, a földből élőknek, a fölmunkával foglalkozóiknak a száma több, mint négy millió. Azt is látjuk, hogy a költségvetésben a hevételi tételek közölt 226 millió az egyenesadó, amelynek nagyobb részét földadó formájában az agráriusok fizetik meg. Ezzel szemben^ nem látunk semmi néven nevezendő emelkedést a gyáripar terheinél. Mint nagy vívmányt emlegetik, hogy a társulati adót ismét felemelték 15,200.000 pengőre, ami másfélmillióval több, mint a tavalyi összeg. Azt mondom erre, hogy a társulati adó már 1932-hen vagy 1931-ben is ilyen magasan volt megállapítva. >o. ülése 1937 április 30-án, pénteken. De tovább megyek. Kérdem: reális lehet-e egy olyan költségvetés, amely nem tud mást csinálni akkor, amikor a deficit eltüntetéséről van szó, mint hogy felemeli a forgalmi adókat,, emeli a lisztforgalmi adót, azután a régi recept szerint emeli a fogyasztási adót és a vámokat! ' Állandóan ígérgetik az örökösödési adó yeformját. Angliában, amelyről még a legkonzervatívabb jobboldali pártállású képviselők is elismerik, hogy konzervatív, van egy örökösödési adótörvény, amely az államot éhből az adónemből megfelelő módon magas bevételekhez juttatja, sőt van egy hivatal, amely nyilvántartja és ellenőrzi a gazdag embereket, nehogy vagyonukat utolsó óráikban valami útonmódon elprédálják, vagy megterheljék és ezáltal az államot súlyos károsodás érje. T. Ház! Itt van a részvényadó, a névre szóló részvények kérdése, amelyeknek reformját szintén régóta beharangozták. Ezzel szemben nem látunk mást, mint azt, hogy folyton azokat az adónemeket emelik, amelyek a legszegényebb fogyasztóközönséget sújtják a legjobban. Itt van a sokat emlegetett cukoradó: az állam 47 millió pengőt .szándékozik ebhől bevenni. Sokat emlegetett kérdés ez, azt azonban még kevesen említették, hogy a cukor előállítási ára 31 pengő s ebbe bele van kalkulálva a 8 pengő adó. Ha most ki visszük külföldre a cukrot, akkor 14 pengő 75 fillért kapunk érte mázsánkint, szóval ráfizetünk

f 16 pengő 25 fillért. Ha tehát a cukor önköltségi ára 31 pengő, akkor az a gyáros vagy kereskedő 44 pengős ár mellett bőségesen megtalálná a maga számítását. Ezzel szemben azonban azt látjuk, hogy a kockacukor ára kg-onként nagyban 1.28 pengő kicsiben 1 34 pengő, a kristálycukor nagyban 122 pengő, kicsiben 128 pengő. Kormánypárti oldalon is megállapították, hogy a gyerekek a cukrot nem ismerik, nem jutnak hozzá. Ezzel szemben t. képviselőtársaimtól, akik a m. kir. magas kormány politikájával azonosítják magukat,, tisztelettel kérdem: helyesnek tudják-e tartani azt a kormányzati intézkedést, hogy az elmúlt esztendőben 300 vágón cukrot adott a pénzügyminiszter úr a szeszgyáraknak, (Br. Berg Miksa: A szeszkartelnek.) a szeszkartelnek azért, hogy pálinkát főzzenek belőle? Én nem tudom elképzelni, hogy helyeslik, de ugyanakkor nem tudom megérteni, hogy az ilyen kormányzati intézkedéssel szemben a Ház nyilt ülésén miért nem adnak csak egyetlenegyszer is kifejezést annak, hogy a pénzügyminiszter politikáját helytelenítik, miért nem szavazzák le nyilt ülésen a pénzügyminiszter ilyen gesztióit és miért nem akadályozzák meg azt,, hogy a pénzügyi kormányzat ilyen nemzeti ajándékokat adjon az önök által itt az üléseken és kint is oly sokat szidott szeszkartelnek? Shvoy igen t. képviselőtársam azt mondotta, hogy joga van a kormánypártnak is kritizálni. Joga van, de nem elegendő az, hogy csak kritizáljon, hanem a kormányzatot a parlamentarizmus elve alapján oda kell kényszeríteni, hogy ilyen intézkedéseket ne tegyen és tekintettel arra, hogy a kormányzatot máskép nem lehet rákényszeríteni arra, amit a többség helyesnek tart, csak a leszavazással, abban az esetben elismerem az ellenzéki kritika létjogosultságát a túlsó oldalon is, ha cselekedet követi a sokat hangoztatott kritikát.